Novemberi visszapillantó két Pannonos és egy világszínvonalú Fesztiválzenekari koncerttel

 

clip_image002

Novemberben három jelentősnek ígérkező koncertet volt módomban meghallgatni a Kodály Központban : Bogányi Tibor és a Pannon Filharmonikusok „A fiú” című, Kocsis Krisztiánnal adott Kocsis Zoltán emlék-estjét, a Budapesti Fesztiválzenekar Dmitrij Kitajenko vezényelte Sosztakovics, Rachmanyinov, Csajkovszkij művekből álló orosz estjét, Lilya Zilberstein zongoraszólójával és a Pannon Filharmonikusok hónapvégi Finnlandia 100 estjét, mely Bogányi Bence fagottszólója miatt volt felejthetetlen.

clip_image004

clip_image006

Kezdve a sort a Pannon Filharmonikusok november 9-i koncertjével, Samuel Barber Adagiója megfelelő nyitánya lehet egy Kocsis Zoltánra emlékező estnek, még akkor is, ha a nagy magyar zongoristagéniusz és karmester talán nem kedvelte talán annyira ezt a szívfájdítóan drámai neoromantikus érzelemvilágot, mely Barber művének sajátja.

clip_image008

Sajnos azonban magát az előadást is áthatotta egy bizonyos mérsékelt távolságtartás, mely, ha meg is felelt Kocsis zenei ízlésvilágának, a műének azonban nem, azaz, ha már ezt a rendkívül mély fájdalmat tükröző kompozíciót előadjuk, úgy illik mélyebbnek, „szívet tépőbbnek” lenni az érzés intenzitásának, ami a Kocsis Zoltán halálával bekövetkezett veszteség miatti fájdalom miatt is indokolt lett volna. Így „csak” egy korrekt, de egyáltalán nem felkavaró produkció részeseivé lehettünk a Bogányi Tibor által első alkalommal vezényelt Barber Adagióban, melyet mi most Leonard Bernstein vezényletével idézünk.

clip_image010

Stílszerű volt a koncert második számának megválasztása, Kocsis Zoltán ugyanis Beethoven G-dúr zongoraversenyével nyerte 18 évesen a Magyar Rádió 1970-es Beethoven Zongoraversenyét és tette le – lemezen is megörökítetten – igencsak erőteljes, karakteres névjegyét a magyar zenei életben. Nos, ennek az erőpróbának vágott neki „A fiú”, az idén 20 esztendős Kocsis Krisztián, –

Kocsis Zoltán második házasságából, Tóth Erika zongoraművésztől született fia –, aki 2016-ban a budapesti nemzetközi Liszt-verseny különdíjasa volt, s az igazat megvallva, nagyjából-egészében megfelelt az elvárásnak, legalábbis az enyéimnek.

clip_image012

Nem könnyű ugyanis egy nyilvánvalóan korszakalkotó zseni árnyékában ugyanabban a műfajban maradandót alkotni. Gondoljunk csak Petőfi Sándor ezzel az örökséggel szembenézni nem tudó Zoltán fiára, vagy Arany János „csak” A Délibábok hőse című eposza révén apja örökébe lépő fiára, Arany Lászlóra, igaz akad néhány nagyszerű kivétel épp a zenei vonalon, legyen elég talán csak a nagyszerű Bach-fiúkra gondolni – közülük is főként Carl Philip Emmanuel, vagy Johann Christian Bachra –, vagy, hogy egy Kocsishoz nagyon közel álló példával éljünk, a szintén világhírű zongoraművész, Ránki Dezső fia, a 22 éves Ránki Fülöp, aki már Pécsett is letette többször is önálló, „saját névjegyét”. Akárcsak Kocsis Krisztián is, aki 2015-ben édesapja, Kocsis Zoltán vezényletével Liszt Esz-dúr zongoraversenyével mutatkozott be Pécsett, a Pannon Filharmonikusokkal, s akkor ha nem is voltam elégedetlen a teljesítményével, de az eredetiséget, az egyéniség névjegyének nyomait hiányoltam előadásából.

clip_image014

Nos, most elmondható, hogy Beethoven G-dúr zongoraversenyében magam legalábbis több eredeti, és kifejezetten az ő, azaz Kocsis Krisztián akár egyéninek is tekinthető megoldásait véltem kihallani játékából, mely a humoros és a kedves-kedélyes zongorázás terén tűnt eredetinek és meglepőnek, ugyanakkor igazat kell adjak annak a közönség soriban is megfogalmazódott véleménynek, mely úgy érezte, ez messze volt a műtől leginkább megszokott, romantika felé nyitó, sturm und drang karaktertől, mely éppen édesapja, Kocsis Zoltán játékában vált erőteljesen meghatározóvá és karakterisztikussá.

clip_image016

Az eddig hallottak alapján magam úgy érzem Kocsis Krisztián egy édesapjáétól alapvetően eltérő, szolidabb-szelídebb – talán inkább főként zongorakísérőként, kamarapartnerként ismert édesanyjáéra, Tóth erikáéra emlékeztető – zongorista attitűddel és felfogással zongorázik, mely minden bizonnyal megtalálja majd a neki leginkább megfelelő stílust és zenei, zongoraművészi területet, s akár komoly karriert is befuthat majd, azt az édesapját már ebben a korban jellemző eredetiséget és öntörvényű zsenialitást azonban még korai, ha egyáltalán lehetséges számon kérni tőle, mely Kocsis Zoltánt egész pályáján a világ legnagyobb zongoristái közé emelte.

clip_image018

A Pannon Filharmonikusok Bogányi Tibor vezényletével megbízható, precíz zenekari hátterét adták a produkciónak, nem rajtuk múlott, hogy nem egy a romantika felé nyitó G-dúr zongoraversenyt hallottunk ezúttal Beethoventől, illetve Kocsis Krisztiántól, aki persze az alkalomhoz illően izgatott, meghatott és hálás is volt a közönség tetszésnyilvánításaiért.

clip_image020

Mi most a 18 éves Kocsis Zoltán lemezfelvételéről ajánljuk meghallgatásra Beethoven művének nyitó tételét, a Lukács Ervin vezényelte MRT Szimfonikusokkal, majd Krystian Zimerman és a Leonard Bernstein vezényelte Bécsi Filharmonikusok előadásában a teljes G-dúr zongoraversenyt.

A koncert második fele is egy remek ötlet megvalósulása volt, még akkor is, ha ugyanúgy említetlenül maradt oka, mint a Beethoven G-dúr zongoraverseny kapcsolódása Kocsis Zoltánhoz Világhírűzongoraművész-karmesterünk. ugyanis utóbbi minőségében nagyon sokat tett a Richard Strauss művek játszásáért, hazai népszerűsítéséért, legyen elég ezek közül most csak a József legenda és az Alpesi szimfónia bemutatásaira utalnunk. Utóbbival kapcsolatban talán csak a szűkebb zenei körök emlékeznek rá, hogy amikor későn érkezett meg a mű partitúrája, Kocsis úgy reagált, hogy inkább a következő évadban adja elő a legnagyobb zenekari kihívások közé tartozó Alpesi szimfóniát, amikor kellő próbaidő áll rendelkezésre, minthogy „becsapva” a közönséget, csak egy lapról játszás színvonalán szólaljon meg Strauss remeke, s helyette Dvorák Szláv táncainak két sorozatából adott elő egy válogatást, melyhez elegendő volt a rendelkezésre álló idő. Ennyit Kocsis igényességéről.

clip_image022

clip_image024

Így hát a pécsi zenekar hiányos piár munkájának köszönhetően csak a pécsi közönség bennfentes tagjai sejthették, hogy miért került egymás mellé két Richard Strauss-mű.

S azt is jegyezzük meg, hogy a didaktikusan kiválasztott Kocsis-interjú részlet, mely a műsorvezetői felvezetés „a zenét hallgatni kell, a tudálékos elemzés helyett” gondolatát volt hivatva erősíteni, a szubjektív vágás révén elkövetett „csúsztatás” által nem szolgálta Kocsis igazi zenei és emberi nagyságának hiteles megjelenítését. Viszont nagyon szép és természetesen emberi volt, amikor Bősze Ádám azt osztotta meg a közönséggel, hogy miként érintette őt és rádiós kollégáit, amikor megtudták halálhírét.

clip_image026

clip_image028

Maga az előadott mű, a 2. világháború végén 23 vonósra komponált Metamorfózisok című Németország sorsa felett érzett gyászzene – egyik részlete fölé maga a zeneszerző írta oda, hogy „Gyász Münchenért” – egyike a zenetörténet legszomorúbb zenéinek, így előadása még Barber Adagiójára is „rímelt”. S egyben minden zenekar vonóskarának hatalmas erőpróbája, hiszen itt a 10 hegedűs, 5-5 brácsás és csellista, 3 bőgős, kivétel nélkül komoly szólista feladatokban kell, hogy megmutassa tudását, ugyanakkor pedig a kisebb-nagyobb csoportokban való tökéletes összjátékot.

clip_image030

Nos, a Pannon Filharmonikusok az ezúttal már vendégként visszatérő Papp Dániel által vezetett vonóskara remekül vizsgázott, mindkét tekintetben, s, hogy az összjáték is remekül sikerült ebben a koncertmester mellett elévülhetetlen érdemei vannak Bogányi Tibor karmesternek is, aki nemcsak mozdulatai precizitásával, de érzékenységének intenzitásával is nagyszerű teljesítményre ösztönözte muzsikusait. Az előadás magas színvonalára tekintettel most a Herbert von Karajan vezette Berlini Filharmonikusok vonósainak felvételét ajánlom meghallgatásra-tekintésre.

A koncert záró műve, a Halál és megdicsőülés is nagyszerűen sikerült a Bogányi Tibor vezette Pannon Filharmonikusoknak, akik a halállal vívódó fiatal Richard Strauss hangszerelő zsenijének minden, már 25 évesen meglévő érzékeny finomságát és lírai szépségét visszaadták,

kezdve a remek fafúvós szólóktól a ragyogó koncertmesteri hegedűszólóig, s ebben az ihletett előadásban örömmel fedezhettük fel a mi Liszt Ferencünk Strausst is inspiráló hatását is. Strauss ugyanis a liszti szimfonikus költeményi modellt felhasználva, építette fel, a Halállal vívódó Hős – maga a zeneszerző – életszeretetének, küzdelmeinek, emberi elbukásában is diadalmaskodni tudó Megdicsőülésének magával ragadó és megkapóan hiteles zenei képét. A Megdicsőülés egy-egy részletében pedig Strauss inspiráló hatására ismerhettünk a zeneszerző Leonard Bernsteinre.

clip_image032

A zenekari szólamok értékelése terén természetesen nem mehetünk el szótlanul, a szokásukhoz híven ezúttal is remek összhangban és drámaian is fényes hangzással játszó rézfúvósok dicsérete mellett, miként az ütősöké mellett sem, de a hárfával kiegészített teljes vonóskar is gazdag és széles skálájú hangzással ágyazott meg a mű zenei világának, nemegyszer a csúcsokon is igen szép tónussal. Úgyhogy a Bogányi Tibor vezette Pannon Filharmonikus Zenekar egy második részében a Kocsis Zoltánéhoz méltó Richard Strauss produkcióval ajándékozta meg a pécsi közönséget, s valljuk be, ez nemhogy nem kevés, de igenis a legnagyobb dicséret, amit egy rá emlékező koncertnek adhatunk, úgyhogy ismét csak Karajan és a Berlini Filharmonikusok felvételét ajánljuk meghallgatásra-tekintésre.

Különleges a késő-, vagy másképp utóromantikához kapcsolódó orosz estnek lehettünk fültanúi november 11-én, a Kodály Központban, a Filharmónia Magyarország pécsi Mester-bérletének második hangversenyén, melyen a Budapesti Fesztiválzenekart a 2015-ben életmű-díjjal kitüntetett Dmitrij Kitajenko vezényelte Sosztakovics 1. szimfóniájának és Csajkovszkij Francesca da Rimini című szimfonikus fantáziájában, közte pedig az 1987-es Busoni-versenyt nyerő Lilya Zilberstein partnere volt Rachmanyinov Paganini-rapszódiájában.

clip_image034

clip_image035

Zilberstein egyébként Martha Argercih egyik állandó négykezes zongorapartnere is, s akárcsak Kitajenko Németországban él és működik jelenleg. Az idén 77 éves Dmitrij Kitajenko az 1969-es első, Herbert von Karajanról elnevezett karmesterverseny győztese, aki 1976-90 között a Moszkvai Filharmonikusok vezetőkarmestere volt, s 1977-ben Pécsett is járt és adott nagysikerű koncertet a városi sportcsarnokban zenekarával. Ha erről nem is beszélt, s viszonylag keveset németországi és dániai tevékenységéről, a koncertet megelőző prológ beszélgetésben azért szólt néhány személyes találkozásáról Sosztakoviccsal. Amint elmondta, a nagy orosz mester a próbákon folyamatosan jegyzetelt, de nem zavarta mega próba folyamatát, s csak a végén tett néhány apróbb, főleg tempóbeli megjegyzést. Kiemelve Sosztakovics emberi nagyságát, érzékenységét, s hogy „zenéje hazájának történelmét és sorsát hűen tükrözi”, úgy fogalmazott, ő nem e világról való volt.

clip_image037

clip_image039

Sosztakovics 19 évesen diplomamunkaként komponált és világhírt hozó 1. szimfóniáját bár olyan világhírű karmesterek vezényelték már az első években, mint Leopold Stokowski, Bruno Walter, vagy Arturo Toscanini, nálunk viszonylag ritkán játsszák, a nemzetközi „Sosztakovics reneszánsz” ellenére is. Pécsett például 1988-ban Horst Förster vezényelte, majd 1998-ban a Németországban is a kiválók között jegyzett Sosztakovics interpretátor, Nicolás Pasquet vezényelte el a Pécsi Szimfonikus Zenekar élén. Az azóta eltelt 20 évben azonban nem szólalt meg ez humoros, ironikus, néha groteszk, ál-patetikus, ugyanakkor lírai színekben és melódiákban is gazdag, különlegesen, de nagyon jól meghangszerelt muzsika, melynek ihletői között első helyen ott találjuk Gustav Mahlert, nem véletlen nevezték egyesek, így a „rivális” Prokofjev is „Mahlerovicsnak” .

clip_image041

Nos, a Budapesti Fesztiválzenekar muzsikusai az általuk első alkalommal játszott Sosztakovics 1. szimfóniát jól látható-hallható kedvvel, mi több örömmel játszották, s ez az öröm átáradt a pécsi közönségre is.

clip_image043

A Fesztiválzenekar muzsikusai a ragyogó szólók mellett minden szólamukban még a szokottnál is nagyobb összhangot mutattak fel, s a mű tételeinek sokszínűségét és grandiózus fokozásait is nagyszerűen építették fel.

clip_image045

Az érdem természetesen ezúttal is a Sosztakovics muzsikáját anyanyelvi szinten ismerő és értő Dmitrij Kitajenkoé, aki a mű fentebb felsorolt karaktereit a rendkívüli precizitás mellett olyan friss invencióval és eleganciával vezényelte, mely nemcsak hitelesítette a Sosztakovics, Prokofjev, Rachmanyinov és Szkrjabin szimfónia-összkiadásokat vezénylő Kitajenko nemzetközi elismertségét és világnagyságát, de a zenekar mellett a pécsi közönséget is magával ragadta.

clip_image047

Mi most Kitajenko-felvétel híján, legendás német kollégája, Kurt Masur, 2004-es, a Londoni Filharmonikusokkal készített koncertfelvételét ajánljuk meghallgatásra-tekintésre.

 

 

clip_image049

clip_image051

Ha Sosztakovics szimfóniája kapcsán szóltunk az eleganciáról, feltétlen ez a jelző illik Rachmanyinov Rapszódia egy Paganini-témára című művének előadására, melyben Dmitrij Kitajenko Lilya Zilberstein személyében kapott egy ezen a téren is egészen kiváló, vele egyenrangú partnert.

clip_image053

Azért is kell az „is”-t hangsúlyozni, mert Zilbersteint nem véletlenül fogadta négykezesezésben társává a férfias játékáról ismert Martha Argerich, ugyanis ő is képes olyan szinte vulkáni, de mindenképpen nagyon férfias hangzásokat kihozni a zongorából, melyekre a hölgyek közül csak kevesen képesek. Épp ezért is volt Zilbertstein játéka néhány részletben olyan, a felfedezés erejével ható, mintha azokat még sosem hallottuk volna az adott „jelentésben”, s ezzel épp egy női zongorista járult hozzá egy erőteljesebben férfias Rachmanyinov kép felvázolásához.

clip_image055

Pedig a Paganini-rapszódia, főleg a benne többször is felidézett középkori dies irae dallammal

együtt, nagyon alkalmas egy-egy hősies, harcias, maszkulin karakter, gesztus, vagy nagyobb részlet, akár egy egész variáció kibontására. Nos, ezeket mind megkaptuk Lilya Zilbersteintől, aki azért a lírai finomságokra is kellően fogékony tudott lenni, legyen elég talán a Kocsis Zoltán által „nagy sláger témának” nevezett 18. variációra utalnunk, mely a mű talán legtöbbet játszott részlete.

clip_image057

De a Rachmanyinovnál nem túl gyakori zenei humor kibontásában is nagyszerű volt Lilya Zilberstein, aki lehengerlő virtuozitásával egy egészen káprázatos, világszínvonalú Rachmanyinov előadással kápráztatta ela pécsi közönséget, melyhez a Dmitrij Kitajenko vezényletével remeklő Fesztiválzenekar, tökéletes hátteret, ha kellet kontrasztosat, ha kellett egybesimulót tudott nyújtani.

clip_image059

Nagy szerencsére a neten sikerült találni egy olyan felvételt, melyen Lilya Zilberstein szólójával láthatjuk-hallhatjuk Rachmanyinov Paganini-rapszódiáját, ha a Torinói Olasz Rádiózenekar nem is volt olyan kiváló partner, mint a Budapesti Fesztiválzenekar, azért egy kiváló karmester, Eliahu Inbal volt társa Zilbersteinnek. Akivel, hogy azt is halljuk, miként muzsikált együtt Dmitrij Kitajenkóval, javaslom, hogy hallgassuk meg Rachmanyinov 2. zongoraversenyét, a Frankfurti Rádió zenekarával készített 1993-as koncertfelvételről.

A koncert zárására maradt az egyetlen tisztán romantikus muzsika, Csajkovszkij nálunk ritkán hallható, 1876-ban Bayreuthban komponált, Francesca da Rimini című szimfonikus költeménye, hivatalosan szimfonikus fantáziája, mely grandiózus hangszerelésével néha szinte már Wagnert idézi, de Liszt szimfonikus költeményeinek zenei-tematikus építkezését veszi alapul, s jó néhány hangszerelési megoldásával is hódol a nagy magyar mester zenei világa előtt, így például a Tasso zenei megoldásai is fel-felcsillanhatnak fülünkben és emlékezetünkben. Ugye érthető, ha nem véletlenül tartozik a legnagyobb romantikus zenekari kihívások sorába a Dante nyomán készült Csajkovszkij-mű? Ehhez képest Pécsett vélhetőleg a Pannon Filharmonikusok adták elő első alkalommal, idén szeptember végén, míg most a Fesztiválzenekar. Ugye sejtik, hogy miért említem ezt ilyen hangsúlyosan? Igen, az összehasonlítás és a közönség számára oly közeli időpont miatt!

clip_image061

Nos, bármily meglepő, de előbbire koncentrálva, a Pannon Filharmonikusok igencsak jól helytálltak az összevetésben. Mert az ő Bogányi Tibor vezényelte előadásuk is rendkívül erőteljes és áradó volt, akárcsak a Fesztiválzenekaré, ha talán néha egy-egy csúcspont felépítése, a világ legjobb zenekarai között jegyzett fővárosi kollégáknál kissé egyenletesebb és nagyobb ívű volt, s talán a szólamok hangzása is még fényesebb és egységesebb volt emellett. De ami megint meglepő volt, hogy a 77 éves Kitajenko nemcsak precízen és ihletetten vezényelt, de olyan személyesen megéltnek tűnő drámaisággal és frissességgel, ami a nála évtizedekkel fiatalabb karmestereknek is becsületére válna. Úgyhogy bizton állíthatjuk, hogy a két Németországban élő orosz vendégmuzsikus, valamint az ő muzsikálásukat híven követő Budapesti Fesztiválzenekar révén november 11-én világszínvonalú orosz (utó)romantikus est részesei lehettünk a Filharmónia Mester-bérletében.

clip_image063

Helyszíni felvétel híján mi most a Leonard Bernstein vezényelte New York-i Filharmonikusok felvételével ajánljuk Csajkovszkij Francesca da Riminijét, s hogy Dmitrij Kitajenkot is láthassuk-hallhassuk, hogyan vezényli a nagy orosz mester művét, hallgassuk-nézzük meg a 2015-ös Zágrábi Nemzetközi Kamarazenei Fesztiválról Csajkovszkij D-dúr hegedűversenyét, Susanna Yoko Henkel szólójával, a legutóbb tavaly év végén Pécsett koncertezett Zágrábi Filharmonikusokat Dmitrij Kitajenko vezényli.

A finn zene eddig leginkább Sibelius néhány műve révén volt jelen Pécsett, így a 2. szimfónia, melyet Lamberto Gardelli vezényelt el Bartók Concertója társaságában, míg nemrég Olari Elts, vagy az 1. szimfónia és mindenek előtt a 12 éves Vecsey Ferencnek ajánlott Hegedűverseny, illetve a második finn himnusszá lett Finlandia révén. Bogányi Tibor a Pannon Filharmonikusokhoz kerülésével bővült a kör: Sibeliustól hallhattuk már a 3. szimfóniát, az elsőt, a 6 tételes hegedű-zenekari szvitet, a Kullervo szimfónia részleteit, s néhány apróbb darabot, de hallhattuk már kortárs finn komponista 14. szimfóniájának magyarországi bemutatóját is. Mondjuk számomra érthetetlen módon hiányzik a listáról a legnépszerűbb, Karajan és Bernstein által is vezényelt 5. szimfónia, valamint a ragyogó, pasztorális karakterű, kiemelt kétfuvolás 6. szimfóniája is Sibeliusnak.

clip_image065

Most viszont a november 30-i, „Finlandia 100” című, Finnország függetlenségének 100. évfordulójára meghirdetett és Finnország magyarországi nagykövetsége által is támogatott koncerten a nyitó Finlandia mellett zárásul Sibelius egytételes 7. szimfóniája is felhangzott, Ari Rasilainen vezényletével, közben pedig Bogányi Bence ragyogó előadásában hallhattuk egy 64 éves kortárs finn komponista, Yrjö Hjelt véglegesen idén befejezett fagottversenyét és felvállalt kakukktojásként egy kortárs spanyol komponista, Antón Garcia Abril vonószenekari darabját.

clip_image067

No, de haladjunk sorban! Maga a címadást inspiráló, de 1899-ben keletkezett Finlandia című szimfonikus költemény –melyet 1941-ben írt át kórusművé a komponista– Jean Sibelius (1865-1957) egyik legnépszerűbb, a drámaian sötét színektől a fényesebb diadalmasabb hangzásig fokozatosan építkező alkotása, melynek végén komponálta azt a sokak által népdalnak vélt, valójában saját dallamot Sibelius, mely a mű népszerűségének máig meghatározó alapja. Persze csak akkor, ha az előtte lévő, „felvezető” rész is kellően kontrasztosra sikerül.

clip_image069

Nos, Ari Rasilainennek sikerült olyan kiegyensúlyozottan „egységes” dinamikával végigvezényelnie a művet, hogy az egész kompozíció elvesztette dramaturgiájának érvényességét, s akkor még nem is szóltunk arról, hogy ez a kiemelten fontos finálé is, csak olyan „fékezett habzással” szólalt meg, melynek így semmi értelme nem volt, s így nem is maradhatott. Pedig a pécsi zenekar rezesei fújtak már ennél jóval nagyobb csúcspontot, mondjuk Csajkovszkij 5., Bruckner 8., vagy épp Szkrjabin 3. szimfóniájának végén, tehát most is képesek lettek volna rá, ha a finn karmester ezt megkívánta volna. De nem tette, hazafias, finn lelke rajta!

Kárpótlásul halljuk miként vezényelte az amerikai Leonard Bernstein a New York-i Filharmonikusok  Hangverseny fiataloknak koncertjén a művet, 1965 februárjában.

Következett a Pécsett már többször remekelt Bogányi Bence fagottművész, aki ezúttal is izgalmas, kortárs finn kompozíciót adott elő magyarországi bemutatóként. Yrjö Hjelt (1953-) 2014-15-ben komponált, de végleges változatában csak idén elkészült Fagottversenye sem csak a megszokott keretek között mozog, amint ez meg is lephette a műsorfüzetet csak utólag elolvasókat. Először is mert 4 tételes, a megszokott hárommal szemben, másrészt, mert programatikus alcímei vannak tételeinek: Magány; Zavarodottság; Veszély; Újjáéledés és megtisztulás.

clip_image071

A mű a szólista fantasztikusan virtuóz szólójával indul, melyhez azt felerősítő játékkal társul a zenekar, s ez az izgalmas egymásrautaltság a 3. tétel végéig nagyjából fennmarad és „működteti” a darabot. A „gond” a befejezéssel lehet, ha van valakinek, ugyanis egyáltalán nem egy virtuóz, vagy vidám(kodó) fináléval zárul a kompozíció, hanem egy akár Richard Strauss Halál és megdicsőülésének záró részét idéző emelkedettséggel, de némileg visszafogottabb szólóval és zenekari kísérettel. Ami viszont nagyon hitelessé teszi a mű felvállalt programját. Ha ez nem is vigasztalja a megszokott 3 tételes karakterizációhoz szokottakat.

clip_image073

A mű mégis hatalmas sikert aratott, elsősorban Bogányi Bence lélegzetelállító virtuóz, precíz, mégis ihletetten lírai, a művel és a közönséggel együttlélegző, lebilincselő játéka miatt. Nála minden egyes apró részlet úgy szólt, hogy még azt is tökéletesen meggyőzte, hogy csak az a hang és hangzás következhet, ami következett, aki – s a közönség 99%-a így volt – még sohasem hallotta a darabot.

Legyünk büszkék rá, hogy ismerhetjük és gyakran hallhatjuk ezt a Bogányi-fiút, mert személyében, a zongorista Gergely után egy másik világklasszis hangszeres van a családban, s akkor csak azért nem soroljuk ide Tibort, mert ő karmesterséget választván hivatásul, már nem gyakorol annyit csellóján, hogy ezen a szinten legyen, ő „simán” csak „klasszis csellista”.

clip_image075

Tegyük hozzá, hogy a siker másik letéteményeseként nagyszerű volt a pécsi zenekar is, akik a tőlük megszokott módon hozták a kortárs zene előadása terén is mindig magas színvonalú formájukat.

A közönség szűnni nem akaró tapsait a szólista és a komponista egy közös ráadással, Yrjö Hjelt tangójával köszönte meg, melyet a Pannon Filharmonikusok alkalmi kamarazenei formációja adott elő, Bogányi Bence vezetésével. Mi most egy hat fagottos változatát tudjuk bemutatni.

A koncert második felét egy szem „kakukktojásként” a spanyol Anton Garcia Abril (1933-)

1993-ban, egy kortárszenei fesztiválra komponált vonószenekari darabja, a Cantos de Pleamar (A dagály énekei) nyitotta, mely ugyan jól rímelt lírai karakterével a koncertnyitó Barber Adagióra, de valójában egy alig modern és eléggé unalmas, „túlírt” darab benyomását keltette, amihez a pécsi zenekar vonósai minden igyekezetüket hozzáadva próbáltak megfelelő zenei hátteret nyújtani, az ennél a műnél is túlzottan elnyújtott, nem igazán taktírozó mozdulatokkal

clip_image077

A műsort Jean Sibelius 1924-ben komponált, rendhagyóan egytételes 7. szimfóniája zárta, mely az igazat megvallva csak egészen kiváló karmesterek, jól végig gondolt, koncepciózus előadása esetén tud úgy-ahogy, valamennyire nagy hatást gyakorolni a közönségre, mert zenéje egyrészt némileg előremutatóan modern hangvételű, másrészt érzelmi-gondolati áradása sem a romantika drámai építkezését követi.

clip_image079

Nos, sajnos ismét csak karmesteri oknál fogva, szinte alig kaptunk valamit a mű amúgy is nehezen kibontható szépségeiből, annak ellenére, hogy a pécsi zenek minden részlege igyekezett mindent elkövetni, hogy legalább a koncert végére, valami maradandó emléket vihessünk haza erről az egészében elég „langyos” és karakternélküli koncertről.

clip_image081

Mivel legalább azoknak, akik ott voltak a koncerten szeretnék valamit felmutatni abból, hogy jó előadás esetén akár még katarzis is kicsiholható ebből a nem a legattraktívabb Sibelius műből, hadd ajánljam Leonard Bernstein és a Bécsi Filharmonikusok koncertfelvételének meghallgatását-tekintését Tisztelt Olvasóimnak.

Fotók: Bublik Róbert (Pannon Filharmonikusok); Kalmár Lajos (Fesztiválzenekar) és internet

Kovács Attila

Amtmann Prosper és Bartók Béla Emlék-díjas zenei szerkesztő

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s