A világklasszis Gavrilov zsenije még nehéz lecke, de Sosztakovics Leningrád szimfóniája már a nemzetközi élvonalon szólt a Pannon Filharmonikusokkal

clip_image002

Nem gondoltam volna, hogy egy koncerten belül teljesen eltérő színvonalúnak fogom érezni a Bogányi Tibor vezényelte Pannon Filharmonikusok játékát. Márpedig ez történt 2017. január 19-én a Kodály Központban, az évad egyik legnagyobb szabású és legjobbnak ígérkező koncertjén! Rachmanyinov 3. zongoraversenyének Andrej Gavrilov által „szertelenül” is világklasszis színvonalú interpretációjában csak a „nemzetközi másodosztály” színvonalán működött közre a pécsi zenekar, mely a második félidőre „megtáltosodva”, Bogányi Tibor vezetésével Sosztakovics 7. Leningrád szimfóniájának pécsi bemutatójában a nemzetközi első osztály, vagy akár „szuper kupa” élvonalában is szinte hibátlan, kiváló teljesítményt nyújtott.

clip_image004

E kettősség okát egy elvi kérdésben is kereshetjük. Nevezetesen, hogy még az elmúlt 3 évtizedben az egyik „legrugalmasabb” magyar zenekarként számon tartott pécsi zenekarnak is feladja a leckét egy olyan öntörvényű, és a pillanat ihletése alatt teljesen szabadon játszó muzsikussal való együttműködés, mint Gavrilov. Igaz ez még akkor is, hogyha hasonló kvalitású és szabadságú muzsikusokkal már játszottak együtt a pécsi zenekar muzsikusai, legyen elég talán Fazil Sayra, Mischa Maiskyra, Maxim Vengerovra, vagy éppen a mi Jandó Jenőnkre utalnunk. Vengerov és Jandó azért valamelyest „fegyelmezettebb”, kontrolláltabb szabadsággal játszott, de még akkor is rendkívüli nehézséget jelentett a Lukács Ervin vezényelte Pécsi Szimfonikus Zenekarnak őt kísérnie Beethoven Esz-dúr zongoraversenyében, melyet Jandó romantikusan, míg a dirigens klasszikusabban játszatott, de a Hamar Zsolt vezette Pannon Filharmonikusoknak is feladta a leckét Liszt Magyar fantáziájának Jandó-féle előadása, s Mischa Maiskyval sem volt könnyű „együtt menni” Sosztakovics 1. gordonkaversenyében, Fazil Say pedig a pécsi zenekar szerencséjére csak ráadásszámaiban „virtuózkodott”. Mindegyiküknél „zabolázhatatlanabb” és látszatra szeszélyesebben improvizatívabb viszont Andrej Gavrilov, aki 7 éves zongoraművészi „leállása” után nemcsak zongoratechnikáját újította meg, de zeneileg is sokkal jobban és mélyebben az adott mű mélyére ás minden egyes koncertjén, a legapróbb részletekig menően, de úgy, hogy közben nem hagyja veszendőben a mű egészének érzelmi hullámzását, szenvedélyét, adott esetben romantikus pátoszát sem.

clip_image006

Nos, az elvi kérdés az, hogy egy ilyen szabad, próbáról próbára és a koncertre is változó muzsikust, hogyan lehet kísérni? Mert míg a kamarazenélés esetében erre van esély, hasonló kaliberű, a partnerségre is odafigyelő nagyság esetében, egy versenyműnél azért ez jóval nehezebb, hiszen a karmester ugyan észlelheti, hogy most épp ebben a pillanatban vissza kell egy kicsit fogni a tempóból, vagy a dinamikából, vagy csak épp egy kicsit kilassítani, vagy felgyorsítani, mire ezt azonban egy zenekar egységként követni tudja, már „elszáll a pillanat”. Így csak egy olyan világklasszis zenekar esetében van erre esély, amely karmesterének legapróbb mozdulatait és „rezdüléseit” szinte már előre, de legalábbis azonnal olvassa. Arról nem is beszélve, hogy ez rendkívüli figyelmet és koncentrációt igényel az együttes minden tagjától, azoktól is, akik mondjuk egy hétköznapi rutint ennek töredékéből is remekül teljesítenek.

clip_image007

clip_image009

Rátérve tehát a mostani pécsi koncertre, Andrej Gavrilov a zenetörténet legnehezebb zongoraversenyként számon tartott Rachmanyinov 3. zongoraversenyt egy olyan kihívásnak fogta fel, melyben ezúttal kifejezetten a virtuóz részek lehengerlően magabiztos eljátszására és a mögöttük rejlő emberi és emocionális drámára, illetve annak eljátszására helyezte a fő hangsúlyt. Ezért volt, hogy már a mű kezdeténél a nyitó „slágeres” főtémát a maga könnyedségében, szinte csak úgy „odavetve” játszotta el, s az igazat megvallva mostani előadásában, első alkalommal pécsi fellépései sorában, a lírai szépségekre nem fordított a korábban hallottakhoz – főként a Csajkovszkij b-moll zongoraversenyben hallotthoz – képest kellő hangsúlyt. Utólag belegondolva, ebben talán még az is közrejátszhatott, hogy a háborús Sosztakovics szimfónia felvezetéseként akart egy kicsit még a megszokottnál is drámaibb aspektust adni Rachmanyinov 3. zongoraversenyének. Játékát így a drámaiság mellett a hihetetlen erősségű szenvedély, és nemegyszer más modern 20. századi zeneszerzőket –Sztravinszkijt, Prokofjevet, Bartókot – idéző erőteljes hangvétel jellemezte, s természetesen egy magával ragadó, lehengerlő virtuozitás, a bő féltucatnyi melléütés ellenére is!

clip_image011

Mivel a kissé extravagánsan előadott ráadás előtt Gavrilov, ha jó értettem fentről, egy kis finom pezsgőről is szót ejtett, a pécsi zenekarral való remek együttműködés mellett, lehet, hogy ez a mámoros hangulat is belejátszott abba, hogy a szokottnál több külsődleges gesztus is benne volt játékában. Például, hogy a zenekar játéka alatt két kezével rátámaszkodott a zongora kottatartó melletti részére, néha egy kicsit ő is „vezényelt”, vagy épp “magyarázott”, máskor egy könnyedebb résznél ki-kimosolygott a közönségre, stb.

clip_image013

Mindez azonban nem von le semmit Rachmanyinov értelmezésének alapvető drámaiságából és annak sokrétű megvalósításából, melyben régóta komoly elképzelése lehet, hiszen a Youtube-on fellelhető egy olyan 2013-as videója, melyen a Belgrádi Filharmonikusokkal a világon elsőként karmester nélkül(!) eljátszott Rachmanyinov 3. zongoraversenyt próbálja, zongorázza és vezényli. Érdemes, tanulságos megtekinteni-hallgatni ezt a technikailag nem túl jó felvételt, hogy betekintést nyerhessünk Gavrilov „Rachmanyinov-képébe”, mellyel nemcsak a pécsi zenekarnak adta fel a leckét.

A pécsi zenekar muzsikusai remek és hibátlan szólókkal voltak partnerei Andrej Gavrilovnak, legyen elég talán most csak a fuvolás Gárdai Viktória, a klarinétos Arnóth Zoltán, az oboista Sturcz László és az angolkürtös Udvardy Gizella kiemelése, s az egyes szólamok is egységesnek mondható hangzással szóltak, s még a szólamok közti összjáték is alig hagyott kívánni valót maga után. A szólistával való kontaktusban már több volt a „lötyögés”, de ennek nehézségeiről fentebb már szóltunk. S lehetett volna sokkal szenvedélyesebb és gazdagabb legalább a tisztán zenekaros részekben a dinamikája is az együttesnek, de azért ez már karmesteri kérdés is.

clip_image015

A Pannon Filharmonikusokat Bogányi Tibor a Gavrilovot a kíséretben jól láthatóan maximálisan szolgálni akaró figyelemmel és világos mozdulatokkal vezényelte, nem az ő „hibája”, hogy ez most még csak a „nemzetközi másodosztályra” volt elég. Véleményem szerint ez kell, hogy a továbblépés útja legyen.

clip_image017

A produkció egésze, kiemelten is Gavrilov játéka jól láthatóan-hallhatóan megosztotta a pécsi közönséget, míg a fiatalabbaknak tetszett, a klasszikusabban romantikus előadáshoz szokottaknak kevésbé a Gavrilov által nyújtott produkció. Nos, magam ehhez csak azt tenném hozzá, amit már a facebookon is megosztottam, mint frissen eszembe jutó reagálás, hogy:

1.„Önképzőköri, latinos mérlegeken az Isten szörnyetegét mérlegelni nem lehet – írta Nagy László Ady Endréről”. Hozzátéve, hogy az 1969-es, Ady halálának 50. évfordulójára írott esszéjében megfogalmazott reflexiót 1973-ban már „nagy cethal”-ra módosította az Isten szörnyetegét Nagy László, aki amikor erre emlékeztettem a Versben bujdosó kötete dedikálásakor, cinkosan nevetett, mint aki jelzi, hogy ezt a hatalom miatt is meg kellett tenni, nemcsak az Ady iránti tiszteletből. S magam is rögtön leszögezem, hogy Gavrilov természetesen nem „az Isten szörnyetege”.

2.Maga Rachmanyinov is – akit a világ Liszt Ferenc utáni legnagyobb zongorista-zeneszerzőjeként tartanak számon – úgy nyilatkozott, hogy számos zongorista van, aki nála sokkal jobban játssza a 3. zongoraversenyt. Véleményem szerint Gavrilovot is idesorolná, még ha az ő felfogásától kissé eltérőbben, erőteljesebben és sokkal drámaibban játssza.

clip_image019

Így tehát sokaknak nyilván jobban tetszhet Rachmanyinov, vagy Vladimir Horovitz és más, a zeneszerzőéhez hasonlítható zongorista játéka, vagy akár a 31 éves Andrej Gavrilové, aki 1986-ban a Riccardo Muti vezényelte Philadelphiai Zenekarral is lemezre vette a 3. zongoraversenyt, még sokkal lágyabb, hagyományosabb felfogásban. (Azt egyébként talán érdemes zárójelben megjegyezni, hogy Rachmanyinov zongoraversenyeit Herbert von Karajan is az ifjú Gavrilovval akarta lemezre venni, de ezt a szovjet hatóságok, útlevele bevonásával és más módon is lehetetlenné tették.)

Mielőtt a második részt csaknem 80 percben kitöltő Sosztakovics 7. Leningrád szimfónia előadására és a vele kapcsolatos kérdésekre kitérnék – amit a műsorlap ezúttal nem nagyon tett meg – halljunk-lássunk egy különleges dokumentumot magával a zeneszerzővel!

Az első zene, amit Dmitrij Sosztakovicstól hallottam 12 éves koromban, az a 7. Leningrádi szimfónia volt, melyről csak később tudtam meg, hogy „i” nélkül kell említeni, mivel „A hős városnak Leningrádnak” ajánlással látta el a zeneszerző, aki 1941-ben írott szimfóniája után két évvel később komponált 8. szimfóniáját is Leningrádban írta, így az is „leningrádi”. S több háborús dokumentum filmben is hallhattam az első tétel – a Ravel Bolerójának mintájára írott – nagy variációsorozatából a két a teljes vonóskaron és a hegedűk vezetésével megszólaltatott variációt, mely a német csapatok előrenyomulását szimbolizálta.

clip_image021

Azóta persze kiderült, hogy a mű egyes motívumai már korábban készen voltak, az azonban egészen biztos, hogy a német offenzívának „köszönhető” maga a variációs téma, lévén, hogy benne Sosztakovics Lehár Ferenc Víg özvegy című operettjéből Danilo belépőjét idézi, karakterében erősen átalakított formában. S ennek a magyarul „Az Orfeum tanyám” kezdetű résznek orosz megfelelője a „Pojdu k Maximu Ja”, mely egyrészt az Orfeum orosz megfelelőjére, a Maxim bárra utal, illetve Sosztakovics Maxim nevezetű, akkor 3 éves – később zongoraművész-karmesterré lett – kisfiára, akihez és a család többi tagjához katonai biztosítás mellett éjszakánként kivitték a körbe zárt Leningrádból a zeneszerzőt. Az még egy személyes adalék, hogy 1997-ben módom volt találkozni Hollandiában, az akkor már Kanadában élő Maxim Sosztakoviccsal, aki ezt a humoros gesztust felidéző kérdésemre, hogy miként lehetett édesapjának még ilyen életveszélyes, háborús helyzetben is ilyen önironikus humora, úgy válaszolt, hogy „Apámat az első világháború nélkülözései, éhínsége és későbbi betegségei úgy megedzették, hogy mindig is csak iróniával tudott tekinteni arra, hogy él. Másrészt azért ő sokkal szélesebb horizontban tekintett a világra. Ha Csajkovszkij zenéje fájdalmat tükröz, akkor ő önmagát siratja, ha apámé, akkor ő az egész emberiséget”.

clip_image023

Nos, Bogányi Tibor felfogása, zenei és zenén túli koncepciója ezt az „egész emberiségre” kiterjedő szemléletet tükrözte, amibe ugyanúgy belefért a hitleri háborús áldozatok iránti tisztelet, mint a sztálini önkény áldozatai iránti, még ha ebből a maga korában csak ez előbbi „jött át” a nagyközönségnek, s a középső tételek mély fájdalma és gyászos hangja csak a közelmúltban kapta meg a teljesebb értelmezést.

clip_image024

Ahogy maga Sosztakovics fogalmazott Szolomon Volkov által leírt Testamentumában: „A háború lehetővé tette, hogy elsírjuk fájdalmunkat, gyászunkat.” Hiszen szinte minden családban voltak már a háború kitörésekor áldozatai a sztálini önkénynek is. A záró tétel végének sokaknak bombasztikusnak tűnő hangja pedig nemcsak a megszálló német csapatok elleni győzni akarásnak és bizakodó tudásnak, de a minden diktatúra elleni humanista küzdeni akarásnak is optimista hangja is egyben. Ahogy a korabeli amerikai sajtó is fogalmazott: „Azt a népet, melynek fia ilyen bizakodással tekint a jövőbe, nem lehet legyőzni!” Ezt erősítette, hogy Sosztakovics egy tűzoltó sisakos fényképpel elsőként a zeneszerzők közül felkerült a Time magazin címlapjára is!

clip_image026

clip_image028

Érdemes talán megjegyezni, hogy Sosztakovics Leningrád szimfóniáját Amerikában csak a 2. világháború végéig több mint ezerszer előadták, első előadását Arturo Toscanini vezényelte, több mint 60 élő rádióközvetítés volt belőle, s Bartók Béla – amint kisebbik fia, Péter Apám című könyvéből tudhatjuk – úgy hallgatta egyik rádióközvetítését, hogy szokásukkal ellentétben az egész család ünneplőbe öltözött, mintha koncerten lennének. Egyébként Bartók a Concerto 4. tételében felidézi Sosztakovics szimfóniájának variációs témáját, de groteszk karaktere ellenére nem Sosztakovics-paródiaként, hanem mint a háború kedvező fordulatának, a vesztésre álló tengelyhatalmi erők (Hitler és Mussolini) jellemzéseként, a „Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország” slágerdallamának ellentéteként. Ahogy Bartók fogalmazott Sándor György zongoraművésznek, a 3. zongoraverseny ősbemutatója szólistájának:a tétel leírásában „A költő szerelmet vall hazájának, de durva csizmás emberek rárontanak, még a hangszerét is összetörik.”

clip_image030

Ennyi, részben szubjektív felvezetés után szóljunk részletesebben a Pannon Filharmonikusok nemzetközileg is egészen kiváló előadásáról. Az első és legfontosabb, hogy Bogányi Tibor nemcsak a zenekar, de a közönség számára is mindegyik tételhez egészen kiváló és hiteles tempókat választott, s a mű dinamikai gazdagságát is nagyszerűen visszaadta a produkció, talán csak az első tétel „csatajelenetének” így is majdnem tökéletes csúcspontja lehetett volna egy kicsit még erőteljesebb.

clip_image032

S ha már itt tartunk öröm volt hallani, hogy az egész zenekar minimális vendégerőkkel – ha jól számoltam 104 fős létszámmal – nagyszerű hangzásgazdagsággal szólaltatta meg Sosztakovics grandiózus hangszerelésű alkotását. A nemrég „Az év muzsikusa” címmel kitüntetett, most is egészen kiváló, érzékeny szólót játszó, Papp Dániel koncertmester vezette 30 fős (!) két hegedűs szólam, még talán soha nem szólt ilyen, a csúcspontokon is átütő erőteljességgel, de a „befelé forduló” lírai részekben is rendkívül érzékeny játékot produkáltak, akárcsak a Lakatos Ida hárfás és kollégája.

clip_image034

A Murin Jaroszláv vezette brácsások is a szokottnál jobb hangzásélményt nyújtottak, amiben csak részben a zeneszerzőé az érdem, de az év legkedvesebb női muzsikusa, Janzsó Ildikó vezette cselló- és ha jól láttam Suha Antal vezette nagybőgőszólam is egészen szép és karakteres mélységekkel alapozta meg a mű drámaiságának hangvételét, a csellósok egyik így még általam sosem hallott kiemelt belépése pedig nyilván a karmester Bogányi Tibort is dicséri.

clip_image036

Akárcsak a csatatér és az áldozatok látványának fájdalmát is tükröző, Herpay Ágnes által nagyszerűen megszólaltatott fagottszóló előtti, pengetett mélyvonósok alatt legtöbbször alig hallható zongoraszólam, a mű értelmezésének hatásosságát nagyon jól erősítő kiemelése is.

S nagyszerű volt a mű folyamán végig a fafúvós részleg, talán csak a 3. tétel – Sztravinszkij Zsoltárszimfóniáját idéző – indításánál és elején volt némi minimálisan nem tökéletes összhangzás játékukban. Mégis olyan nagyszerűek voltak szólóikban, hogy szinte mindegyik fafúvós szólam szinte minden tagját illene felsorolni, s most meg is tesszük ezt. Így először a fagottosoknál a már említett Herpay Ágnes mellett Hozbor Éva és a kontrafagottos Haszon Balázs teljesítménye is nagyszerű volt, akárcsak a klarinétosoknál a koncerten végig remeklő Arnóth Zoltán mellett Aubrecht Dénesé és a basszusklarinétos Török Eleké, de a máskor első klarinétos Laduver Mihályé is.

A fuvolásoknál első helyre természetesen a szép hangon játszó szólamvezető, Gárdai Viktória kerül, de a második helyen játszó Codeluppi-Szabó Gabriella is szép szólóval vetette magát észre, s végig remekül teljesítette nem könnyű és nem kevés játszani valóját a piccolós, Sóvári Zsuzsanna.

Az oboásoknál első helyre kívánkozik az egész koncerten kimagasló teljesítményt nyújtó szólamvezető, Sturcz László, szép tónusú és magabiztos játéka, melyhez az angolkürtös Udvardy Gizella is nagyszerű teljesítménnyel társult, akárcsak a második oboista, Sávay László.

clip_image038

A Sosztakovics szimfónia egészének grandiozitását meghatározó rézfúvóskar végig nagyszerű, a hatalmas fokozásokat is egységesen szép szólamhangzásokkal megvalósító kiváló teljesítményt tett le a Kodály Központ képzeletbeli „asztalára”. A Varga Ferenc szólamvezetővel kiálló kürtszólam soraiban örömmel vettem észre – az ifjabb és tapasztaltabb urak, Karsai Farkas, Molnár Gergely, Kreka László, Németh Tamás és az év kedves férfimuzsikusa, Pétersz Árpád mellett – a szólam második pultjánál egy ifjú hölgyet, aki vendégként, vagy próbajátékon (?) jól állta a sarat az igencsak férfias teljesítményt megkívánó műben.

A mindig szép hangon játszó Solymosi Péter vezette és egészen kiváló trombitaszólamban a máskor „kötélidegzettel és bombabiztosan” játszó Kovács László ezúttal a negyedik helyre került, Mátyás Tibor és az igazgatói poszt mellett ilyen nagy létszámú produkciókban trombitásként is aktív Horváth Zsolt mellett, a két ifjú kollégával kiálló trombitasorban.

A fényes, nagy hangzással játszó harsonás szólamban Asztalos Tamást, Csernik Jánost, Plecskó Lászlót és Kiss Szabolcsot ismertem fel, s nagyszerű játékukhoz szokásos jó színvonalon csatlakozott a tubás Bakró-Nagy György.

clip_image040

Az ebben a műben, akárcsak több Sosztakovics szimfóniában kiemelt szerepet játszó ütősök közül első helyen a pergődobos Kugyelka Zsoltot kell kiemelni, aki végig feszes, de nyilván a karmesterrel egyeztetett jó tempóban és kellően energikus erősödő dinamikában játszotta „bolerós” feladatát, melyet a csúcspont közelében két ifjú hölgy is erősített. (Zárójelben csak azt jegyezném meg, hogy férfiszemnek oly kedves fekete trikós megjelenésük azért egy kissé kilógott a teljes zenekar eleganciájából.) A szólamvezető s kellően erőtelesen játszó üstdobos, Góth Tamás mellett az ütős csapat többi tagja, Gáspár Emese, Balogh Jenő, Rózsafi Gergely és Szabó Ferenc is remek és koncentrált teljesítménnyel vett részt a produkcióban, közülük Gáspár Emese xilofonszólói voltak egészen kimagaslóak. Talán csak néhány csúcsponti cintányér és tam-tam ütés lehetett volna erőteljesebb, vagy legalábbis hosszabban zengő, bár a most hallott tam-tam erre lehet, hogy mint hangszer sem lenne alkalmas.

clip_image042

Végezetül még egyszer a Pannon Filharmonikusok vezetőkarmesteréről kell szólni, aki a pécsi zenei életben a Bruckner 8. szimfónia után most újabb mérföldkövet tett le, mert miként a Mahler szimfóniák, úgy Sosztakovics 7. szimfóniája is feladja a leckét, egy hatalmas apparátusú mű, a legapróbb részletekre kiterjedő, hiteles és érdekes, finomságokat és újdonságokat is felmutatni képes előadásával, melyet majdhogynem hiánytalanul megkaptunk a nemzetközi zenei élet legjobbjainak színvonalán.

Ezzel pedig Bogányi Tibor a rengeteg kortárs művet is bemutató Breitner Tamás, a Mahler, Dvorák, Bartók és Rachmanyinov ciklusokat is vezénylő Howard Williams és a Brahms, Schumann mellett Sosztakovics specialistaként is ismert Nicolás Pasquet örökének lett méltó folytatója, akárcsak annak idején Hamar Zsolt, a maga sokfajta irányú törekvéseivel.

Az a mű és interpretációinak legalaposabb ismeretét tükröző koncepció és zenei felfogás, mellyel Bogányi a pécsi zenekart a rendelkezésre álló szűk időkeretek között betanította, vagy inkább megtanította Sosztakovics 7. Leningrád szimfóniájára, a már korábban az általa vezényelt 10. szimfóniával és a vezetőkarmestersége alatt a zenekar által kísért, Baráti Kristóf játszotta Hegedűversennyel együtt egy újabb fontos, hanem a legfontosabb lépés egy pécsi Sosztakovics-stílus kialakítása felé. Az pedig, hogy mindezt maximálisan precíz manualitással, mélyen átélt vezényléssel tette, az már az ő személyes pályájának úgy tűnik természetes velejárója, a jövőre nézve is.

clip_image044

Az interneten rendelkezésre álló sok szép hangzó és sajnos kevés „látható” Sosztakovics 7. Leningrád szimfónia felvétel közül magam a Frankfurti Rádió Szimfonikus Zenekarának, az amerikai hegedűs és karmesterhölgy, Marin Alsop által vezényelt 2014. áprilisi koncertfelvételét ajánlom meghallgatásra-tekintésre, mert ezen a ma már „Hr-Sinfonie Orchester” névre hallgató együttes azon a világszerte meg- és elismert színvonalon játszik, melyet Paavo Järvi alakított ki, 2006-13 közötti vezetőkarmestersége alatt.

Fotó: Bublik Róbert és internet

Kovács Attila

Amtmann Prosper és Bartók Béla Emlék-díjas zenei szerkesztő

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s