„Baráti ízesítésű” Mendelssohn-féle édes mustból „eredeti Bruckner-présen” át kissé savanykásra sikeredett Londoni Filharmonikus Zeneszüret, káprázatos zenei világnapi Latin szaxofon est Pannonos körítésben

clip_image002

Kimagasló színvonalú, mégis kissé „savanykásra” sikeredett koncertet adott a Filharmónia idei Zeneszüret Fesztiválján szeptember 29-én a Kodály Központban a Londoni Filharmonikus Zenekar, mely az első Nyugat-Európából Pécsre érkezett világhírű szimfonikus zenekar, mely a Leningrádi és a Moszkvai Filharmonikus és az Orosz Nemzeti Zenekar után egy újabb világszínvonalon játszó zenekarként érkezett Pécsre. Nos, tehát a Vladimir Jurowski által 2007 óta vezetett együttes játékának színvonalára ugyan semmi panasz nem lehetett, mégis a koncert második felének műsorválasztási merészsége, nevezetesen, hogy Anton Bruckner 4. „Romantikus” szimfóniáját nem a jól ismert és rendkívül népszerű változatában, hanem a szerző életében soha elő nem adott, s néhány pontján egészen kezdetleges „hibákat vétő” eredeti partitúrából játszották el, ami egészen más hangvételű, így sajnos összhatását tekintve a koncert első felének Baráti Kristóf által egészen katartikussá tett Mendelssohn-varázsának „édes mustja” kissé megsavanyodott az „eredeti Bruckner-prés” alatt. No, de haladjunk sorban!

clip_image004

A fővárosi árak ellenére abszolút telt ház fogadta a pécsi Kodály Központban a Londoni Filharmonikusokat, akik Mendelssohn Hebridák nyitányával tették le névjegyüket, melyet olyan kiváló karmesterek, mint Adrian Boult, Solti, Görgy, Bernard Haitink, Klaus Tennstedt, vagy Kurt Masur után immár egy évtizede a kiváló orosz karmester, Vlaidmir Jurowski „csiszol” világszínvonalúvá. Nos, ami rögtön feltűnt, hogy a londoniak egy egészen kimagasló „szólamarány hangzásegyensúllyal” kápráztatták el a pécsi közönséget, annak ellenére, hogy az ülésrend ezt nem segítette maximálisan. Rézfúvósaik fényesen, de nem túl harsányan szóltak, fafúvósaik bársonyosan puha tónussal is végig jól hallható partnereik voltak, de a vonóskar is, különösen a hegedűsök, rendkívül egyenletesen szép hangzással és dinamikával játszottak, legyen szó akár az első, akár a sokadik pultról is. S jól láthatóan, mintegy tökéletesen összecsiszolt gépezet működtek együtt karmesterükkel, anélkül, hogy folyamatos szemkontaktussal kellett volna követniük őt. Jurowski egyébként egy nagyszerű hangzás- és zenei ábrázolás elegyét adta a mendelssohni muzsikának, az ő Hebridákja úgy volt drámai és viharos karakterű, hogy a természetábrázolás lágyabb színeit is mind felmutatta. Pécsett legutóbb Leopold Hager 2008-as koncertjén hallhattunk hasonlóan izgalmas, vagy talán egy kicsit még drámaibb Hebridák-nyitány előadást, amikor a világhírű osztrák karmester nemzetközi élvonalba felemelő produkcióban vezényelte a Pannon Filharmonikusokat.

clip_image006

A folytatásban pedig a pécsi kötődéssel is rendelkező, a ZSÖK és a Kodály Központ első rezidens muzsikusaként itt rendszeresen koncertező, világhírű magyar hegedűművésszel, Baráti Kristóffal közösen Mendelssohn e-moll hegedűversenyét adták elő egészen kimagaslóan, s ebben a londoniak remek teljesítménye ellenére is a főszerep a katartikusan szép hegedüléssel, világszínvonalú teljesítménnyel kirukkoló Baráti Kristófé. Amikor néhány éve ugyanitt hallottam vele Mendelssohn remekét az igazat megvallva kissé Brahmsosnak éreztem játékát, míg most Baráti a rá mindig is leginkább jellemző hangzásfinomságokkal nyűgözte a pécsi közönséget, melynek szinte egy mozarti könnyedségű és eleganciájú, mégis mélyen átélt, ízig-vérig romantikus etalon előadású Mendelssohn versenyművet tárt elé. S tette mindezt olyan hihetetlen apró zenei finomságokra is érzékeny, rendkívül ihletett és a pillanat varázsát átadó előadással, mely éppen ezen a téren még a kiváló Londoni Filharmonikusoknak is „feladta a leckét”. Gondolok arra, hogy a kíséret a nagy szerkezeti és dinamikai egységeken belül kellő kontrasztokkal szólalt meg, azonban Baráti leheletnyi finom halkításaihoz, mini tempó agogikai megoldásaihoz nem mindig tudott vele tökéletesen azonos hőfokon és intenzitással „alkalmazkodni” a zeenkar, Jurowski minden igyekezete ellenére.

A hangzás minősége és szépsége természetesen a Londoni Filharmonikusok játékát is maximálisan áthatotta, az viszont őket is meglepte a februári nagy sikerű londoni együtt-játék ellenére, amit ezen a napon egészen kimagasló világszínvonalon muzsikáló Baráti Kristóftól hallottak.

clip_image008

Nem véletlen, hogy akadt köztük olyan hegedűs kolléga, aki nem a megszokott vonóvéggel a kottát ütve, hanem a vonót letéve, két kezével tapsolta meg a Kossuth-díjas magyar hegedűst, aki a kollégákat és a pécsi közönséget is két nagyon stílszerűen kiválasztott ráadással, Bach Rondeau en gavottwe-jával és Ysaye Bachos indítású, a Dies irae témával kombinált Obsession c. 2. szonáta részletével lepte meg.

Mi most helyszíni felvétel híján Janine Jansen és a BBC szimfonikusok londoni promenád-koncertjének felvételével és a Baráti Kristóf játszotta ráadás Ysaye darabbal idézzük a hangulatot.

A koncert második felében is minden szépen indult, hiszen Bruckner 4. Romantikus szimfóniáját, mint a kiváló osztrák komponista egyik legnépszerűbb alkotását ígérte a műsorvezető, Bősze Ádám, s jómagam is, mint a műsorlap írója. Arra azonban nem számítottam, hogy ekkora különbség lesz, illetve van az 1874-ben írott eredeti és a világon szinte mindenütt játszott 1878-80-as szerzői változat között. Még akkor sem, ha Bruckner szinte minden szimfóniáját többször átdolgozta, így ezt a negyediket is, s az eredeti mű sohasem hangzott el életében, nem véletlenül! Úgyhogy bár máskor sem vagyok „nagy rajongója” az eredeti, vagy éppen korhű előadásoknak, ennek a műnek esetében így utólag utána nézve szinte bűn, de legalább is vétek avatatlan „átlagközönségnek” ezt az eredetit előadni, melyet maga a komponista sem szánt ebben a formában a nagyközönségnek. S az igazat megvallva, még a szakmabelieknek sem igazán csemege, maximum stílustanulmány arra, hogy miként lesz egy átlagos műből remekmű. Bruckner elégedetlenségét mutatja, hogy az első két tétel apróbb változtatásai után a talán legnépszerűbb harmadik, Scherzo tételt teljes egészében kicserélte, s a fináléban is jelentős, még a szerkezetet is érintő javításokat is végzett. Ilyenre alig találunk példát a jelentős szimfóniák között, talán csak Mahler 1. szimfóniájánál történt hasonló eset, amikor a budapesti ősbemutatón még előadott Blumine tételt később elhagyta Mahler, de nem lecserélte mint azt Bruckner tette, s egy „Jagd Scherzo”-nak, azaz Vadász scherzónak nevezett ragyogó tételt tett a helyére, mely az első két tétel drámai és bensőséges, ima-szerű hangját oldja kedélyes-kedves, néhol szinte rusztikusnak tetsző bájával. Amit az eredetiben kaptunk helyette az egy tucatszor is változatlanul ismételt(!), sutácska “felhívó” jellegű kürtszignál, s az arra adott, széteső vonósmotívumú zenei „válasz”, s a finálé is elvesztette pátosszal kicsengő feloldásos hangját, szinte csak a kiútkeresés drámaisága maradt meg. Lehet, hogy persze az is inspirálta a Londoni Filharmonikusokat, vagy Vladimir Jurowskit, hogy „rivális” zenekaruk, a Londoni Szimfonikusok a közelmúltban előadták Daniel Harding vezényletével ezt a változatot, s talán még az is, hogy Európa 2010-es Kulturális Fővárosában, Pécsett és másnap Budapesten is nagy érdeklődés és siker övezi ezt az eredeti változatot is. Nos, minden részletszépség, sőt majdhogynem tökéletes előadás ellenére, a siker – a színvonalnak járó vastaps ellenére – elmaradt.

S nagy valószínűséggel legtöbben a pécsi közönség tagjai közül úgy térhettek haza, hogy „hát igen, Bruckner zenéje nekünk túl nehéz”, s ez a legnagyobb baj ezzel a műsorválasztással, mert a mindenhol népszerű 1878-80-as változatot már a bemutatón egy honfitársunk, Hans Richter, azaz Richter János vitte diadalra.

clip_image010

Ami a Londoni Filharmonikusok zenei színvonalát illeti az első „gikszeres” kürtbelépést leszámítva, végig hibátlan előadást hallhattunk, így maximálisan elégedettek lehettünk. A szólókürtös például a mű hátralévő részében nemcsak hogy egyszer sem hibázott, de végig szép tónussal és erőteljesen játszott, s ez jellemezte a teljes rézfúvóskart is, mely nagyszerű dinamikai fokozásokkal építette meg a bruckneri zene Wagnert is idéző, Mahlert előlegező nagy hangzását.

A fafúvósok a már említett puha, meleg tónus mellett kellően feszes jól ritmizált játékot produkáltak miként a vonóskar is. A Bruckner szimfóniára 60 főssé(!) növelt vonóskar azzal lepett meg, hogy mindvégig nagyon jól hallható, ritmikailag is nagyon magabiztos és erőteljes játékot produkáltak, legyen szó akár az első, vagy az utolsó pultról, hegedűkről, vagy mélyvonósokról, talán csak az ültetésrend tette, hogy hangzásukban megdőlt az egyensúly, a rendezői bal „javára”, így a második hegedű szólamot csak ritkán hallhattuk azonos dinamikai szinten a többiekkel.

clip_image012

Vladimir Jurowski végig magabiztosan kézben tartva, precíz mozdulatokkal vezényelte jól láthatóan alaposan felkészített zenekarát, mely méltán kapott vastapsot játéka színvonaláért. Csak ezért az eredeti verziójú Brucknerért kár. Reméljük nem kell évtizedeket várni, hogy őket, vagy más ilyen kiváló nyugat-európai zenekart hallhassunk, egy jobban végig gondoltan közönségbarát műsorral. Kárpótlásul azoknak, akik lemaradtak, s azoknak is akik ott voltak, két felvétel meghallgatását javaslom, esetleg kezdve a Scherzók összehasonlításával: A Londoni Szimfonikusok „eredetijét”, Daniel Harding vezényletével, akik 40perc 41mptől kezdik a Scherzót, s a Claudio Abbado vezényelte Bécsi Filharmonikusok 1878-80-as változatát, akik pedig 36perc 30mptől kezdik a Scherzót.

Egy világklasszis szaxofonost és egy nemzetközi mércével mérve is egészen kiváló karmestert ismerhettünk meg a Pannon Filharmonikusok október 1-jén, a Zenei világnapon adott Kodály Központbeli hangversenyén. A holland Arno Bornkamp által játszott Tomasi Szaxofonversenyt és Milhaud Scaramouche-t Debussy Ibéri-szvitje és Mendelssohn Olasz szimfóniája vette körül, a dél-afrikai születésű Gérard Korsten vezényletével, egy ragyogó műsorú, igazi latin zenei koncertet alkotva, a francia, spanyol, brazil és olasz zenei elemekből.

clip_image014

Kezdve az elején, már Debussy Ibériájának első akkordjainál feltűnt, hogy milyen pregnáns, erőteljes ritmikai felütést és jól „kihegyezett” ritmikai játékot követel meg mozdulataival a jelenleg Ausztriában, a Voralbergi Szimfonikusoknál működő Gérard Korsten, s az is, hogy a Pannon Filharmonikusok muzsikusai ezt milyen nagyszerűen teljesítik is, s nemcsak az egészen briliáns ütősök, de a fa- és rézfúvóskar és a Papp Dániel vezette vonóskar is. Utóbbiak olyan szép színnel és formálással játszottak, mintha meghallgatták volna s el is lesték volna Londoni Filharmonikus kollégáik titkát. A szólisták közül első helyen kell kiemelni az egész koncerten nagyon jó formában játszó oboa-szólamvezető, Sturcz László nagyszerű teljesítményét, az angolkürtös Kovács Miklósét, de a fuvolás Tímár Judit, a klarinétos Arnóth Zoltán és Laduver Mihály, a trombitás Solymosi Péter is egészen kiváló teljesítményt nyújtott.

clip_image016

Debussy után következett a koncert első felének két fő attrakciója, melyben a főszerep egy egészen kiváló, virtuóz, s ugyanakkor gyönyörű hangformálással játszó holland szaxofonművészé, Arno Bornkampé volt, aki mind koncertjeivel, mind lemezeivel mindent elkövet hangszere klasszikus zenei népszerűsítéséért. Arno Bornkamp elsőként Henri Tomasi (1900-1971) olasz származású francia komponista 1949-ben egy spanyol költemény által ihletett szaxofonversenyét adta elő, melyet a költeménynek az egy férfi élete és magasabb szintű értékek közötti harca közti vívódásának zenei eszközökkel való ábrázolása hat át. Az ennek megfelelően mérsékelten modern zenei nyelven írott darab első két tételében kifejezetten virtuóz és elmélyült játékot követel meg a szólistától, míg a kissé flamencós ízű fináléban egy oldottabb, könnyedebb zenei hangvétel jelenik meg. Arno Bornkamp a virtuóz és líraibb részeket lehengerlő magabiztossággal és varázslatosan szép formálású zenei hangszínekkel játszotta el altszaxofonján, mellyel a fináléban a más műfajokban való jártasságát és stílusérzékét is felmutatta.

clip_image018

A francia Hatok egyik nagy mestereként számon tartott Darius Milhaud (1892-1974) 1920-as évek eleji brazíliai élményei által inspirált darabjainak egyik legnépszerűbbike, a 3 tételes Scaramouche-szvit, melynek különösen záró Brazileira tétele rendkívül sok feldolgozást megért már, de az egész műnek is több változata létezik, melyek közül a szaxofon-zenekaros verzió néha koncerttermekben is felhangzik. A mű pécsi előadásában Arno Bornkamp ismét dallamformálásának gyönyörűen finom, puha színeivel és tónusával varázsolta el a közönséget, különösen a lassú tételben, de a szélső tételek virtuóz-játékos hangja is egészen magával ragadó volt, nem csoda tehát, hogy a közönség szűnni nem akaró tapsait egy ráadással hálálta meg Arno Bornkamp.

clip_image020

Mi most helyszíni felvétel híján Tomasi és Milhaud műveit egy-egy szaxofonos kollégája előadásában mutatjuk be, míg Bornkamp egészen fantasztikus virtuozitású játékát egy zongorakísérettel adott két évtizeddel ezelőtti szabadtéri felvételről idézzük fel

Ilyen sokszínű és fergeteges első „félidő” után a koncert folytatásában arra számítottam, hogy valamelyest „esni fog” a színvonal, azonban nagyot tévedtem, mert Gérard Korsten egy nemzetközileg is egészen kiváló Mendelssohn Olasz szimfóniát vezényelt el a Pannon Filharmonikusok élén a második félidőben. A nyitó tétel olaszos életöröme ezúttal valami egészen magával ragadó fénnyel és lehengerlő tempójú magabiztossággal sugárzott át a pécsi közönségre. S bár a második tétel dallamos menetelése egy kicsit talán gyorsabb volt a megszokottnál, sőt kissé talán az azt követő menüetté is, mégsem ezt a viszonylag gyors tempót tarthatjuk Gérard Korsten nagyon hatásos vezénylésének legfőbb titkaként számon. Hanem talán azt, hogy valami egészen izgalmas dinamikai gazdagsággal dolgozta ki mindegyik tételnek még az apróbbnak tűnő zenei motívumait is. S ami megkoronázta az egészet az az egészen káprázatos virtuozitással eljátszatott Saltarello finálé, melynek Presto, azaz „gyors” tempójelzése elé nyugodtan odaírhattuk volna, hogy molto, azaz nagyon gyorsan játszott olasz tánc, melyet a Pannon Filharmonikusok vonósai, különösen is Papp Dávid vezette hegedűsei, valami elképesztő virtuozitással és csak nagyon ritkán hallható hangzásegységgel szólaltattak meg.

clip_image022

Talán nem tévedünk, ha e mű előadásának és az egész koncertnek sikerében, a pécsi muzsikusok kiváló teljesítménye és szorgalma mellett, a pályáját hegedűsként kezdő és a Végh Sándor-féle Salzburgi Camerata zenekarban koncertmesteri pozíciót betöltő karmester vonós tapasztalatainak átadásában is kereshetjük. Ez azonban mit sem csökkent a pécsi muzsikusok tanulásvágyának és tudásának, flexibilitásának értékéből, amellyel maximális zenei és emberi azonosulással követték nagyszerű karmesterük, Gérard Korsten minden intencióját és mozdulatainak legkisebb rezdülését is.

clip_image002[4]

Hangulati illusztrációként a Milanói Scala Filharmonikus zenekarának Gustavo Dudamel vezényelte koncertfelvételének meghallgatását-tekintését ajánljuk.

Kovács Attila

Amtmann Prosper és Bartók Béla Emlék-díjas zenei szerkesztő

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s