Könnyed tavaszi muzsikák Ravellel, Orffal, a Kobayashi vezényelte MÁV-osokkal és a Szamosi Szabolccsal kiálló Budapesti Vonósokkal

clip_image002

Az elmúlt két hét pécsi komolyzenei kínálatából általam meghallgatott koncertek közül elsőként a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának a Kodály Központban 2016. május 14-én megtartott, „Könnyed tavaszi muzsika” című, 20 éves jubileumi hangversenyéről írnék, mely két 20. századi zenei örökzöld viszonylag ritkán hallható változatával, Ravel Bolerójának kétzongorás és Orff Carmina buranájának két zongorás, ütőhangszeres változatával, minden zenei igényt tekintve egészen kiváló színvonalon szólalt meg, nagyszerű élményt szerezve hivatásos és amatőr zenebarátoknak egyaránt.

clip_image004

Tulajdonképpen az egyetlen komoly kifogás az előadással kapcsolatban egy olyan észrevétel, melyet más koncertek esetében talán eszembe sem jutna megtenni, nevezetesen, hogy Orff Carmina buranájánál nemcsak a szöveg kivetítése hiányzott egy kicsit, de a vizuális megjelenítés is, főleg, hogy az egyetem jubileumát ünneplő Művészeti Karba nemcsak a Zeneművészeti Intézet, de a Képzőművészeti is beletartozik. S különös és furcsa ez azért is, mert Tímár Judit nagyszerű doktori koncertjéhez „önként és dalolva” vállalták, hogy nagyszerű új illusztrációt készítsenek, miként a Mozart Titus operapremierhez is egy már méltán dicsért kiváló vizuális hátteret alkottak a képzőművészetis kollégák. Így viszont aztán jobban koncentrálhattunk a zenére.

clip_image006

Maurice Ravel (1875-1937) a világhírű táncosnő, Ida Rubinstein felkérésére 1928-ban komponálta egyik legnagyobb remekművét, a Bolerót, mely magával ragadó melódiája és hatalmas zenei fokozása mellett elsősorban, mint a zenekari hangszerelés talán legnagyobb 20. századi remeke tart számot még napjainkban is kiemelt érdeklődésre a nagyközönség mellett a szakma részéről is. Épp ezért meglepő, hogy a műnek számos átirata készült: magától Raveltől kettő is, zongora négykezesre, illetve két zongorára – ez utóbbi 1930-ban s ezt hallottuk most – egy szólózongorás változat, egy szólóhegedűs változat, egy szóló gitáros változat a kiváló klasszikus zenei átültetéseiről ismert amerikai gitárostól, Larry Corryelltől, de még négy csellós és egy négy zongorára készített átirat is létezik a műből, hogy tovább ne is folytassuk a sort. S mégis ezeknek az átiratoknak legnagyobb problémája, hogy nem, vagy csak alig adják vissza Ravel zenéjének zsenialitását.

clip_image008

Maga Ravel úgy fogalmazott ugyanis a Boleróra vonatkoztatva, hogy „Egyetlen remekművet írtam csak, de abban sincs zene.” E meglepő kijelentéssel arra utalt Ravel, hogy művében ugyan van dallam, van dinamikai fokozás, maga a mű egy hatalmas zenekari crescendo, de a zene egyik – nemcsak zenei értelemben – legfontosabbnak tartott eleme, az állandó változatosság, ami a melodikus, ritmikai, harmóniai és tempóbeli sokszínűséget illeti, teljességgel hiányzik művéből. Ami marad helyette, az a már többször említett dinamikai fokozás és varázslatos zenekari hangszerelés, ez utóbbi viszont szintén hiányzik az átiratok mindegyikéből, még akkor is, ha a szerző azért igyekezett minél többet visszaadni, főleg a kétzongorás átültetésben ezekből.

clip_image010

Nos, a PTE MK Zeneművészeti Intézete az előbb felsoroltak ellenére is nagyon jól döntött, hogy a jubileumi koncertre Ravel Bolerójának kétzongorás változatát választotta felvezetésként, merthogy két, zongoraművészként is kiváló tanára, Fodor Gabriella és Körtesi András egészen káprázatos teljesítménnyel rukkoltak elő, olyannal, mely messze túlmutatott a kottában írottak lejátszásánál. Fodor Gabriella felmutatta azokat a már két évtizeddel ezelőtti, az egész zenetörténetet átfogó Liszt termi hangversenyén megcsodált stílusismereti erényeket – melyek akkor főleg Bartók Szabadban című művében és John Cage néhány szonátájában keltettek meglepetést – most azonban egy olyan látszatra és valóságosan is nagyon kötött „pályán” és zenei keretek között sikerült apró és fonom egyéni agogikájú billentéskultúrát felmutatnia, ami e Ravel produkció igazi fényét jelentette, a Kodály Központ kiváló Steinway zongorájának csilingelően szép fényű hangjai által is felerősítve.

clip_image012

Körtesi András pedig azt a rá mindig is jellemző „bartókosan szikár” hangvételű „kíséretet” játszotta nagyobbrészt, mely a Bösendorfer puha, meleg, mély regisztere révén egy igazi szép hangszín együttest segített létrehozni e két hangszer és előadóművészei egységessé simuló produkciójában.

Így a néhány apróbb hiba ellenére ez a mostani előadás vetekszik a youtube-on fellelhető legjobb produkciókkal, melyek közül mi most egy 2014-es amerikai koncertfelvételt ajánlunk meghallgatásra és megtekintésre, valamint egy igazi csemegét, melyen egy cselló-kvartettre készített átiratot láthatunk-hallhatunk egy 2012-es dél-koreai koncertfelvételről.

Carl Orff (1895-1982) 1935/36-ban komponálta a 20. század egyik legnépszerűbb komolyzenei örökzöldjének számító Carmina burana című oratórikus remekét, s ennek a 13. századi vagáns költők (vándordiákok, szerzetesek) által írott és egy azonos című versgyűjteménybe foglalt ciklusnak néhány tematikusan egy csokorba gyűjtött versére írt kantátát mutatták be 1937-ben Frankfurtban, szóló és kórusénekkel, nagyzenekari kísérettel. Bár a műben rendkívül fontosak a szimfonikus zenekari színek is, benne mégis meghatározó szerepet töltenek be a zongorával kiegészített ütőhangszerek, így nem csoda, hogy maga Orff húsz évvel az eredeti mű megírása után, 1956-ban egy két zongorás, ütőhangszeres változatot készített a Carmina buranából, melyet ha nem is túl gyakran, de azért világszerte játszanak, főleg egyetemi énekkarok és kamarakórusok koncertjein, mivel nem túl jelentős a hangzásbeli különbség a két változat között. (Azt azért jegyezzük meg, hogy például a Tánc című tisztán hangszeres tétel rézfúvós fanfárjait természetesen nem pótolhatja a 2 zongora.)

clip_image014

Nálunk Pécsett viszont viszonylag gyakrabban hallható ez a változat is, emlékezetem szerint az elmúlt 20 évben legalább ötször-hatszor megszólalt a mű. 1996-ban a Mundus Cantat alkalmával a Tillai Aurél vezette Pécsi Kamarakórus adta elő hatalmas sikerrel a Színház téren, a Debreceni Ütősökkel, majd ugyancsak ők 1998-ban, 40 éves jubileumi koncertjükön az Amadinda Ütőegyüttessel, de a legtöbbször Lakner Tamás vezényletével és kórusa, a Bartók Férfikar közreműködésével hangzott fel Pécsett a Carmina burana, s ők mind a nagyzenekari, mind a zongorás-ütős változatot nagyszerű produkciók keretében énekelték, főleg a Bordalfesztiválokon.

clip_image016

Nos, dr. Lakner Tamás Liszt-díjas karnagy – és egyben a Művészeti Kar dékánja – nagyszerű produkciót hozott össze ezúttal is, melyben az alapot természetesen most is a kórusok jelentették: az általa vezetett Pécsi Egyetemi Kórus és a Bartók Béla Férfikar, a Liszt-díjas Kertész Attila által vezetett Pécsi Egyetemi Nőikar és a Rózsa Bernadett által vezetett Bartók Béla Leánykar. Mindegyik kórus tudása legjavát nyújtva, így együtt egységesen szép tónussal és friss hangzással, s kellően drámai, vagy éppen lírai, de legtöbbször életvidám dinamikával szólaltatta meg Orff zenei karakter-remekeit. Legyen szó akár a nyitó és záró „O Fortunáról”, a Tavasz „Ecce gratum” tételéről, a Zöldben című rész „Floret silva” (Virágzik az erdő) tételéről, vagy a Kocsmában című rész Bordaláról („Míg kocsmában jól időzünk”), vagy a „Szerelem udvarában” című rész több remekül megszólaltatott kórusos tételéről.

clip_image018

Ami a szólistákat illeti, Farkas Alexandra szoprán magabiztosan szép színnel és tónussal rendelkező hangja a magas fekvésben ragyogóan érvényesült, s ha egy két mélyebb hangja több dinamikát is elbírt volna, ezt pótolták szépen biztos „top” hangjai.

clip_image020

A Kocsmában tétel groteszk, ironikus tenorszólóját néha kontratenorok, gyakrabban lírai, vagy buffó tenorok éneklik, s ez is jelzi a szólam hangi nehézségeit, melyeknek Szegedi Benjamin alapvetően megfelelt, még ha elsősorban is inkább hangjának „színészi” alakítása volt emlékezetes.

clip_image022

Az egykori magánénekszakos, ma már operaénekes és tanár Bognár Szabolcs baritonjának líraibb és drámaibb színeit is ragyogóan felmutatta, s emellett hangi játéka is magával ragadó volt.

clip_image024

A két zongorista, Balásy Szabolcs és Horváth Krisztián végig egyenletesen megbízható alapjait jelentették a produkciónak, talán csak, ha egyszer volt egy tizedmásodpercnyi eltérés, a rendkívül virtuóz összjátékot megkívánó szólamuk megszólaltatásában. S mindkettejük játékában ott érződött az a zeneszerzői tapasztalat és „hozzáállás”, melynek alázata áthatotta egyénileg is játékukat. A Góth Tamás vezette Pécsi Ütősök szintén végig rendkívül precízen és kellő dinamizmussal szolgálták Orff zenéjének erőteljes „hatásátadását”.

clip_image026

A produkció megérdemelt hatalmas sikerének legfőbb „eredője” dr. Lakner Tamás volt, aki több évtizedes, e mű előadásában is a leghitelesebbek közé sorolható karnagyi tapasztalatait nemcsak precízen, de ihletett frissességgel és a mű sokfajta szépségeit is kellően kibontani engedő érzékenységgel adta át az általa vezényelt énekeseknek és hangszeres muzsikusoknak, valamint az egész estéért érthetően rendkívül hálás pécsi közönségnek, mely szűnni nem akaró „Pécsi Tapssal” fejezte ki köszönetét nemcsak az est résztvevő muzsikusainak, de közvetve a Művészeti Kar nagyszerű Zeneművészeti Intézetének is.

Mi most az amerikai Nebraskai Egyetem Lincoln Zeneiskolájának 2013-as koncertjének felvételéről ajánljuk Orff Carmina buranajának átiratát meghallgatásra-tekintésre.

clip_image028

„Beethoven Kobajasival” hirdette a Pannonos piár a Pannon Filharmonikusok „Pannonicum” bérletébe vendégzenekarként befogadott MÁV Szimfonikusok május 21-i, Kobayashi Ken-Ichiro által vezényelt hangversenyét – hogy magam inkább a nemzetközileg elfogadott írásmódot használjam a tiszteletbeli magyarrá fogadott kiváló japán karmesterrel kapcsolatban – aki Beethoven Esz-dúr zongoraversenyét, valamint Kodály Galántai táncait és Háry-szvitjét vezényelte el zenekara élén, akikkel az 1974-es karmesterverseny-győzelem óta szoros a kapcsolata Kobayashinak, lévén, hogy velük sikerült megnyernie az első magyar karmesterversenyt.

clip_image030 clip_image032 clip_image034

Nos, már az előbb vázolt műsor alapján is kérdéses, hogy csak Beethoven kapcsán kellett-e összehozni a Pannon piárnak Kobayashival kapcsolatban, vagy inkább Kodály is megérdemelt volna egy ötletet, például „Beethoventől Kodályig – Kobayashival”. Azt magam is csak a poén kedvéért említem meg, hogy akár „A december 16-án született Beethoven és Kodály köszöntése Kobayashival” címet is kaphatta volna a koncert, merthogy Beethoven is valószínűleg e napon született, a december 17-i egy nappal későbbi keresztlevél-kiállítás korabeli gyakorlata alapján.

Arra csak egy mondatot vesztegetnék, hogy ezen koncert kapcsán is hangot adok nemtetszésemnek, amiatt, hogy még egy ilyen nagyszabású, csaknem háromnegyed órás zongoraversenynél is jóleső lett volna egy Beethoven nyitányt hallani felvezetésül az „Emperor” (Császár) alcímű zongoraverseny előtt, mondjuk az Egmont, vagy az István király nyitányt, hogy az uralkodóknál, vagy a hősi karaktereknél maradjunk.

clip_image036

Ami a Beethoven Esz-dúr zongoraversenyt illeti alapvetően két felfogás szokott ütközni előadásánál, az egyik a beethoveni zongoraversenyek klasszikus lezárásaként értelmezve grandiózus, többnyire „kimerevített klasszikus pompával” közelít a műhöz, a másik egy a romantika felé is nyitó, hol patetikus, hol szinte Chopint idéző lírai érzékenységgel, vagy épp szinte már Lisztet előlegező féktelen életörömmel szólaltatja meg a művet. Utóbbira az egyik legkiválóbb példa a mű emlékezetem szerinti legutóbbi pécsi előadása, amikor az ezredfordulón Jandó Jenő játszotta fergetegesen lebilincselő romantikus attitűddel a művet, míg a Pécsi Szimfonikus Zenekart a nála egy generációval idősebb Lukács Ervin vezényelte kissé klasszikus felfogásban, de még e kettősség is jóleső kontrasztjával nemcsak élmény-, de gondolatátadást is eredményezett.

clip_image037

Nos, a mostani pécsi előadás előtt némi averzióim voltak azzal kapcsolatban, hogy az idén épp december 16-án, tehát Kodály és Beethoven születésnapján, 30 éves, 2014-ben Junior Prima díjjal kitüntetett kiváló ifjú zongoraművész, Fejérvári Zoltán vajon képes lesz-e az ehhez a műhöz mindkét megközelítésben szükséges nagy formátumú előadásra. Ugyanis eddig Pécsett hallott egyetlen zenekaros koncertjén, Haydn D-dúr zongoraversenyében nem kényszerült ilyen kalibert felmutató előadásra, s egy-két rádiós felvételét hallva is inkább arról győzött meg, hogy Dimitrij Baskirovtól Várjon Dénesig ívelő tanárai közül leginkább őt is az utóbbit is jellemző „szuper érzékenység” lehet leginkább az ő meghatározó zenei személyiségjegye. Nos, ami az utóbbit illeti nem kellett csalódnunk, hiszen a mű lassú tételét olyan finomsággal szólaltatta meg, hogy azt igencsak élvezettel hallgathatta még a szikárabb előadáshoz szokott fülű zenebarát is. Az igazi nagy kérdés az volt, hogy a két saroktétel, a nyitó grandiózusan hősies, de azért némi humort és vidámságot is tartalmazó tétel, valamint a finálé megkapja-e az őt megillető zenei és zenén túli súlyt? S ha őszinte akarok lenni, az eredmény sokkal jobb volt, mint amire számítottam, mert a törékeny alkatú ifjú zongoraművész mindent elkövetett, hogy megfeleljen ennek a kihívásnak, így dinamikailag csak a legvastagabban hangszerelt részeknél érezhettük csak, hogy egy kicsit takarja a zenekar. De alapvetően kellő súllyal szóltak a hatalmas akkordtömbök, még ha mondjuk egy Gavrilov-, Ashkenazy, vagy más nagy zongorista grandiozitását nem is kaptuk vissza tőle.

clip_image039

Fejérvári még az összjátékban is mindent elkövetett, hogy méltó partnere legyen a MÁV Szimfonikusoknak, akik újfent megmutatták, hogy Kobayashi Mester minden mozdulatára érzékenyen és a kellő intenzitással reagálnak, s így egy igazán hősies, grandiózus Beethoven képét tárták elénk, mely, ha talán nem is volt minden ízében romantikus, de inkább ahhoz állt közel, mint a „klasszikus” Beethoven-képhez. A szólistához való viszonyában Kobayashi most is csak egy árnyalattal volt odafigyelőbb, érzékenyebb, mint a legutóbb Pécsett hallott partnerével, Farkas Gáborral való összjátékban Csajkovszkij b-moll zongoraversenyében, most azonban Fejérvári Zoltán minden igyekezetével a zenekarhoz való „felnövést” célzó aspektusa miatt szép és élményt adó pillanatokat is szerzett ez az együttműködés. Úgyhogy ha nem is maradéktalanul felejthetetlen emlékként marad meg bennem ez az előadás, de mint egy finom és érzékeny produkcióé, melyhez az ifjú zongorista az előtte álló évtizedekben minden bizonnyal képes lesz több egyénítetté tett drámaiságot és az anyagon könnyebben diadalmaskodni tudó, felszabadult életörömöt is megszólaltatni. Vladimir Ashkenazy és a Bernard Haitink vezényelte Amsterdami Concertghebouw zenekar 1974-es koncertfelvételét ajánlom meghallgatásra és tekintésre Tisztelt Olvasóimnak.

clip_image041

Kobayashi Ken Ichiro (1941-) a magyar zene iránti elkötelezettségét Ferencsik János (1908-1984) mellett, mint az Állami Hangversenyzenekar vendégkarmestere, majd mestere halála után, mint zeneigazgató-karmestere mélyítette el, s lett világszerte „a magyar muzsika nagykövete”. Az idén 75 éves Kobayashi Kodály-vezénylésének titka azonban mégis abban rejlik leginkább, hogy mer a magyar tradíciók ellenében a kodályi muzsika minden külföldi muzsikus számára is rendelkezésre álló abszolút értékeire, friss invenciójú megközelítéseire is építeni. Hogy világosan fogalmazzunk, úgy teszi ezt, hogy a Kodály zenéjében meglévő zenei kontrasztokat maximálisan kiaknázva, néha a magyar előadásokhoz szokott fülünknek kissé szokatlanul harsány gesztusokat kapunk, amit azonban mindig átfűt a zenei és zenén túli szenvedély és személyesség hangja is. Valahogy olyan módon közelít Kodály zenéjéhez, mint Leonard Bernstein Bartókéhoz, amikor 1983-as legendás budapesti koncertjén a Bajor Rádió zenekarával a felfedezés erejével ható módon, még dzsesszes pillanatokat is „be tudott csempészni” Bartók „Zenéjébe”.

clip_image043

Ami az 1933-ban komponált Galántai táncokat illeti ebben főleg a vonóskar és kiemelten is a hegedűk játéka volt egészen virtuóz, de a rézfúvóskar szólamai – különösen is a kürtök – is remekeltek és hozták máskor is szokott „magabiztosan erőteljes” játékukat. Csapatként ugyanez jellemezte a fafúvósok összjátékát is, ha a szólóikban (klarinét, oboa, fuvola) el tudtunk volna képzelni lágyabb, puhább, egyénibb hangzást is. Mely, félreértés ne essék, igazán megfelelő volt a magyar átlaghoz képest, csak hát mi Pécsett el vagyunk kényeztetve egy ezen a hangszercsoporton belül sokkal eredetibb, nemegyszer katartikus előadással, melyhez a legtöbb karmester is kiválóan „alkalmazkodik”. mindezzel együtt Kobayashi mester már ebben az előadásban is megmutatta, hogy nemcsak értője, de elkötelezett híve is Kodály műveinek, melyeknek előadásával világszerte sokat tesz és még tehet is népszerűsítésükért. Mint különlegességet, a Genovai Ifjúsági Filharmonikusok 2003-as ljubljanai felvételét ajánlom meghallgatásra-tekintésre, a hallottak felidézésére.

clip_image045

Kodály Zoltán 1926-ban komponált daljátékának – a műsorfüzetben írottal ellentétben – egy évvel később, 1927-ben komponált szvit változata napjainkra az egyik világszerte legtöbbet játszott Kodály darabbá lett, s talán a magyar zeneművek közül is ezt játsszák a legtöbbször a világon. Persze még Kodály életében, a hatvanas évek közepén is bekerült már egy-egy részlete Leonard Bernstein a komolyzenét népszerűsítő televíziós ifjúsági koncertsorozatába. Így mondhatni az csak a kérdés, hogy egy-egy újabb előadás mit tud hozzátenni ezekhez a ragyogó karakterdarabokhoz.

clip_image047

Nos, Kobayashi Ken-Ichiro felfogásában és vezénylésében már a „Kezdődik a mese” is úgy szólalt meg, mint ahogy egy annakidején, megírásakor modern darabhoz illően kellett. A Bécsi harangjáték tökéletesen precíz ritmikai és hangzásegységét is a japán dirigens betanítása és vezénylése hozta arra a tökélyre, melyet oly jóleső érzéssel nyugtáz hallgatója. A Dal című tételben először a megkapóan férfias, mégis érzékeny szépségű brácsaszóló volt magával ragadó – melyet a MÁV-osok férfi szólamvezetője abszolvált – majd a cimbalommal kiegészített zenekar is egységesen szépen felépítetten játszott, s ezúttal a klarinét, fuvola, kürt-szólók is kellő meghittséggel szóltak.

A Napóleon csatájában a rézfúvósokkal, ütőkkel és szaxofonnal kiálló teljes zenekar egészen káprázatos teljesítményt nyújtott, s ismét eszembe juttatta ez az előadás, hogy ennek a tételnek vérbő humorát szerintem mind az általános mind a középiskolás szinten kötelezően és az internet adta lehetőségek, pl. egy youtube-vetítés igénybe vételével kellene „taní-tani”, hogy József Attilát is ideidézzük. Külön kiemelendő a szaxofonos néha már szinte dzsesszbe hajló játéka, de a többi rezes szólista is nagyszerű agogikával vétette észre magát. A Háry Intermezzo remek előadása, melyben a cimbalom mellett a kürtös és a fuvolás is kiemelt szerepet játszott, ezúttal is megtette hatását és kivívta a közönség beletapsolását, amit lehetne a mű és a zeneoktatás számlájára írni negatív megközelítésben, magam azonban inkább hajlok a kodályi életörömnek lehengerlő áradására fogni ezt, másrészt arra, hogy Pécsett a Bordalfesztiválokon Lakner Tamás jóvoltából több mint fél-tucatszor önálló műsorszámként tapsolhatott neki a pécsi közönség. A zárótétel, A császári udvar bevonulása pedig az ütősök és rézfúvósok – közte 6 trombita (!) – ragyogó együtt-játéka révén számít bravúros kihívásnak, melyet ezúttal is nagyszerűen teljesített a MÁV Szimfonikus Zenekar, mely Kobayashi Mester ihletett és a magyarok és Kodály iránti szeretetet és tiszteletet, boldogságot sugárzó vezénylése révén méltán váltotta ki a közönség szűnni nem akaró tapsát, melyet az Intermezzo záró részének újbóli eljátszásával köszönt meg a kiváló japán dirigens és zenekara.

clip_image049

Mi most két külföldi különlegességgel illusztráljuk Kodály Háry-szvitjének népszerűségét: az első a német Deutsche Radio 2010-es koncertfelvétele, mely az Intermezzóval zárul, a másik az amerikai Észak-Nebraskai Egyetem Zenei kollégiumáé, s e kettő valamelyest közelít a MÁV Szimfonikusok remek előadásához.

clip_image051 clip_image053

Különleges és többfajta élményt adó koncertet adott május 23-án a Filharmónia Magyarország Angster-bérletében a Pécsi Bazilikában a Budapesti Vonósok együttese és Szamosi Szabolcs orgonaművész, a Bazilika egykori zenei vezetője. Kezdve utóbbival, bizonyára az ő ragyogó ötlete volt, hogy amellett, hogy ő is újfent felmutatta tudását egy koncert keretében a pécsi székesegyház mindkét – eredeti és a lenti, hordozható – játszóasztalánál, az est fellépő vendég együttesének is felkínálta ezt a lehetőséget.

clip_image055

Nos, a koncert egyetlen komoly csalódást jelentő produkcióját épp az jelentette, hogy a nyitószámként a Budapesti Vonósok által előadott Bach 3. brandenburgi verseny szinte kaotikusnak nevezhető akusztikus állapotban szólalt meg a Pilz János koncertmester által vezetett, már többször bizonyítottan kiváló együttes előadásában, melynek művészeti vezetője és korábbi csellistája Botvay Károly. Azért is kár a produkcióért, mert a 3 hegedű, 3 brácsa, 3 cselló és nagybőgő, csembaló alkotta continuo felállású előadás egy alapvetően jó régi zenei megközelítés lehetőségét is magában hordozhatta volna. Ebből azonban szinte semmi sem valósult meg, mivel az együttes vagy nem próbált eleget, vagy nem vette figyelembe a pécsi székesegyház közismerten hosszú – 4-5 másodperces – visszhangját, s a virtuóz barokk motorikus játék, így túlzottan frissességével egymásba „össze-vissza csúszkáló” szólamhangzásokat eredményezett a zenekari koncertek esetén megszokott, lenti, oltár előtti helyszínen. Mi most egy jóval kisebb német templomi koncert hasonlóan kissé problematikus felvételével illusztráljuk a hallottakat.

clip_image057

A folytatásban aztán „helyreállt a rend”, merthogy Bach lassú tétele révén rendkívül népszerű f-moll orgonaversenyét – melyet csembaló és zongoraversenyként játszanak leggyakrabban napjainkban – már fent, az orgona előtti játszóasztal körül „kísértek” az előbbinél kissé nagyobb létszámban játszó Budapesti Vonósok, akik most egységes szép hangzású kísérettel vették körül a rendkívül ihletett produkciót nyújtó Szamosi Szabolcs játékát. Az egyik legnagyobb élményt az jelentette, hogy Szamosi egy egészen kiváló, színgazdag regisztrálással, néha szinte már rokokós hangon szólaltatta meg a Bach-koncert saroktételeit, ugyanakkor a lassú tétel örökzöld melódiáját hagyta a maga áradó szépségében kibomlani.

clip_image059

Ugyanakkor összegészében egy friss tempójú és invenciójú orgonálás is jellemezte játékát, mely így egy-két leheletnyi, alig észrevehető apróbb „hiba” ellenére is a koncert katartikus pillanatokat jelentő részévé tudott válni. S hogy mennyire ritkaság a csembaló- és zongoraverziók mellett az orgonaversenyként való eljátszása e remekműnek, arra legyen elég példaként, hogy a youtube-on nem találtunk ilyen felvételt, csak egy olyat, melyen egy orgonaművész a lassú tételt átírta.

A folytatásban is remekelt Szamosi Szabolcs, aki a lenti játszóasztal mellől az általa két évtizeddel ezelőtt már lemezre vett nagyszabású Bach C-dúr toccata, adagio és fúgát adta elő a már a versenyművet is jellemző friss és színgazdag invenciójú és regisztrálású játékkal, melyben most is ihletetten szólt a lassú középső tétel melodikus vénája.

clip_image061

Szamosi Szabolcs mindkét produkciójában érződött az a hangszer iránti „éhség” és friss szemléletű és szellemiségű megközelítésmód, mely amellett, hogy orgonálásban mindig is jelenlévő tényező volt, ezúttal talán a filharmóniai vezetői elfoglaltságok miatti kényszerű, a korábbiaknál nagyobb hangszernélküli periódusok „étvágyfokozó” hatásának is betudhatónak mondhatóak, legalább némileg.

clip_image063

A Budapesti Vonósok újabb, az oltár előtti részen történt produkciója végre teljes egészében rehabilitálta a Brandenburgi versenyben hallott kissé „kaotikus” játékot, amihez részben a felhangzó mű, a sorban második helyen álló Bach-fiú, Carl Philipp Emanuel Bach 1773-ban komponált, s így már a rokokó hatásait is mutató B-dúr sinfoniája is „segítséget adott”, lévén, hogy benne a stilizált barokkos elemek mellett, a rokokó homofonabb hangzásvilága is jelen volt.

clip_image065

Mindezzel együtt talán szerencsés volt az is, hogy akusztikailag is jobban helyezkedett el a második hegedűszólammal is kiegészített zenekar, s a Budapesti Vonósok ezúttal sokkal együttlélegzőbben követték, koncertmesterük, Pilz János „indításait” is, így egy régizeneileg is jó előadás részeseivé lehettünk.

clip_image067

A koncert üde színfoltú befejezéseként, Mozart csak nagyon ritkán hallható 3 templomi szonátája hangzott fel orgonára és vonószenekarra. A Budapesti Vonósok ismét csak remek egységet nyújtó játékát egy a pécsi székesegyházban csak ritkán hallható – koncerten még talán sosem hallott – kis „asztali” orgona a kíséretből csak ritkán kiemelkedő, de akkor egyszerűségében is megkapó játéka tette emlékezetessé e miniatűr Mozart-remeket, melyek közül az első ismételt előadásával hálálta meg a közönség tapsait Szamosi Szabolcs és a Budapesti Vonósok.

clip_image069

Fotók: Bublik Róbert, Kalmár Lajos, internet

Kovács Attila

Amtmann Prosper és Bartók Béla Emlék-díjas zenei szerkesztő

 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s