Előremutató pécsi Jethro-Retro elegánsan virtuóz katarzissal

clip_image002

Kezdjük egy szolgálati közleménnyel! Máskor is, de most kifejezetten javaslom a Tisztelt Olvasójának, hogy a beillesztett YouTube link háttérzenei hallgatása közben olvassa írásomat!

Folytatva az április végi pécsi, Kodály Központbeli koncertek sorát, ezúttal a Pannon Filharmonikusokkal fellépő, világhírű Jethro Tull fuvolás-énekes, Ian Anderson korábbi együttese nagy slágereiből összeállított, példamutatóan előremutató, április 28-i, katartikusan magával ragadó és rendkívüli intellektuális élményt jelentő hangversenyéről írnék, úgyis, mint aki az együttes rajongójaként, még amikor 1985-ben az MTK Stadionban hallhatta a Jethro Tullt, sohasem gondolta volna, hogy erre még szülővárosában, Pécsett is módja lesz egyszer.

clip_image004

A hivatalosan „Ian Anderson Plays Orchestral Jethro Tull” koncert kapcsán annyit feltétlen érdemes elmondani, hogy az 1967-ben, az akkor 20 éves Ian Anderson által alapított Jethro Tull együttes az elmúlt fél évszázadban alapos és folyamatos tagcseréken, változásokon ment keresztül, így a mostani Pécsre ellátogatott csapatból is „csak” Anderson maradt meg, mint frontember „hírmondónak”, a többiek a 2012 óta érvényes turnécsapat tagjai: David Goodier basszusgitáros, Florian Ophale gitáros, Scott Hammond dobos és John O’ Hara zongorista-billentyűs és a szimfonikus zenekart vezénylő karmester. Másik érdekesség, hogy miközben a pécsi koncert előtt Anderson és csapata amerikai turnén vett részt, a korábban mellette legtovább kitartó gitáros, Martin Barre szóló-koncert turnén volt Amerikában.

clip_image006

Ami mindezeknél sokkal fontosabb, hogy Ian Anderson sok más régi nagy rockbandának példamutatóan előremutató műsor-összeállítású és épp a szimfonikus zenekari átültetés révén immár egy évtizede meg-megújuló, a legnagyobb korabeli Jethro örökzöldeket és lírai ritkaságokat is tartalmazó koncert-repertoárral lepte meg a pécsi közönséget, melynek épp ez a hangulati hullámzás is jóleső és igényes ki- és bekapcsolódást kínált, melyből a Pannon Filharmonikusok muzsikusai is bőségesen kivették részüket.

clip_image008

A felvezetésül az Anderson zenekara által előadott Jethro Tull slágerek sorát az 1969-es Stand up lemez Living in the Past (A múltban élve) című örökzöldje nyitotta, fergetegesen stílusos jó hangulatot teremtve, majd az 1978-as Heavy Horses lemez Szélkakasa, a Weathercock mutatott fel egy másfajta, folkrockos „zenei széljárást”, melyben Anderson megmutatta, hogy az általa az egész rockzene történetére hatóan virtuózan kezelt fuvola mellett gitározásban is még mindig jeleskedik a pályáját gitáros-énekesként kezdő sokoldalú muzsikus. Ezután egy viszonylag keményebb rockos muzsika következett, az utóbbi évek turnéin is gyakran játszott Fruits of Frankenfield, mely a Jethro Tull dalokból összeállított rockoperában is helyet kapott.

Ezután kapcsolódott be a koncertbe a Pannon Filharmonikusok zenekara, mely két jól kiválasztott lírai Jethro Tull dal kíséretében mutatta fel elsőként a John O’ Hara karmesterrel végzett munka eredményességét: először az 1971-es Aqualung című, egy tüdőbajos kisemberről szóló lemez, Wond’ring Aloud (Hangosan elcsodálkozva) című dalában, majd az 1977-es „Songs from the Wood” (Dal az erdőből) című lemez kissé reneszánszosan folkrockos Velvet green (Zöld bársony) című dalában, mely egy kicsit még a skót Anderson skóciai zenei gyökereibe is betekintést engedett.

Ezután a koncert legfőbb zenei alapját jelentő, összesen 6 dallal képviseltetett, idén épp 45 éve megjelent, 1971-es Aqualung lemez újabb két dalát hallhattuk egészen különleges zenei „fény és hangtörésben”: a Cheap Day Return (Olcsó nap visszatérése) és a Mother Goose (Lúdanyó) című

az eredeti lemezen is egymást követő két dalban ugyanis a zenekarból kiemelt Herpay Ágnes fagottos és Sturcz László oboás voltak az éneklő-fuvolázó-gitározó Ian Anderson egészen kiváló, általa is elismert partnerei.

clip_image010 clip_image012

Őket az a kiváló szólamvezető fuvolás, Gárdai Viktória követte, akinek egy korábbi, Koszits Attila egykori rádiós kollégámnak adott interjúból ismerten, épp Ian Anderson volt az egyik az ő hangszerválasztását is meghatározó példaképe. Azt azért „zárójelben” jegyezzük meg, hogy Anderson fuvolázása a Mini együttesből is ismert Török Ádámra is meghatározó nagy hatással volt, miként a Pécsről Amerikába került Kiss Boglárkára is, aki a klasszikus fuvolajáték mellett Andersonét is példaképei között tartotta számon. Így hát talán már az sem meglepő, hogy Ian Anderson – akit egyébként a francia Jean-Pierre Rampal mellett a világ második legismertebb fuvolásaként tartanak számon – egy olyan számot is rendszeresen repertoárján tart, melyet egy olasz klasszikus fuvolista, Andrea Griminelli számára és inspirációjára komponáltak. A Griminelli’s Lament (Griminelli siratója) című számban Gárdai Viktóriának is megadatott, hogy a pódium első vonalában legyen méltó partnere a fuvolista világsztárnak, s ezt rendkívül szép tónusban s a vége felé már egészen felszabadult összjátékot eredményezve sikerült megvalósítania a mi pécsi szólamvezetőnknek. (Akinek édesapja egyébként egy ismert koncertszervező, úgyhogy még az sem kizárt, hogy innét is jöhetett a jó kapcsolat a pécsi zenekar felé is.)

clip_image014

Ezután egy olyan felvétel következett, mellyel egy „Erősebb anyag markába” kerültünk, az „In The Grip Of Stronger Stuff” című szám ugyanis olyan erőteljes zenei anyaggal bír, mely nemcsak a hangulat emelésére volt tökéletesen alkalmas, de arra is, hogy a Pannon Filharmonikusok teljes zenekara, vonósok, fa- és rézfúvósok is maximálisan megmutassák a crossover produkciókból már jól ismert remek műfajközi kvalitásaikat is. Mi most eltérve e sorrendtől három a YouTube-on fellelhető linkjét tesszük fel e három remek számnak.

A Jethro Tull koncert első felét VIII. Henrik angol király madrigálja, az „Időtöltés jó társaságban” körül két az 1976-os „Too old to rock ’n’ roll : Tood young to die” (Túl öreg a rock and rollhoz, túl fiatal a halálhoz) című albumról vett szám zárta, a From a Deadbeat to an old greaser (A halott beattől egy öreg hájasig) és a címadó szám, melyek leginkább arról nevezetesek, hogy már eredetileg is vonószenekari kísérettel voltak ellátva, a korai Jethro Tull albumokon ezeket készítő David Palmer jóvoltából. (Egyébként David Palmer néhány éve nemcsak nevet, de nemet is váltott, s ma már Dee Palmerként ismert.) Mindezzel együtt, az igazat megvallva a Jethro koncert első fele így egy kicsit „langyosabbra” sikeredett a vártnál, de az is igaz, hogy már az eredeti lemez is megosztotta a Jethro Tull rajongóit, hiszen ezen a lemezen inkább a poposabb, slágeres hangvétel dominált mint a korai több fuvolajátékot tartalmazó rockosabb hangvétel, de még nem volt hallható az ezt követő folkrockos vonulat hangvétele.

A pécsi Jethro Tull koncert második fele az elsőhöz képest még inkább egységes és egyre inkább a szimfonikus zenekari kísérettel összecsiszolt volt, hiszen a csak vonósok kísérte 1972-es Life is a long song (Az élet egy hosszú dal) után a koncert összes számában együttműködött az Anderson-féle együttes és a Pannon Filharmonikusok zenekara, a két kivétellel a 60-as, 70-es évek fordulójának Jethro Tull albumairól választott számok előadásában. De szóljunk először a két kivételről! Az első, amelyet bő egy évtizede rendszeresen előad Ian Anderson szimfonikus zenekari kísérettel, az a századforduló francia nagy mestere, Gabriel Fauré (1845-1924) varázslatos szépségű Pavaneja, mellyel azt is bizonyítja Anderson, hogy nemcsak a rockzene, de a klasszikus és jazz muzsika világában is a legelőkelőbb helyeken jegyzett fuvolistája a világnak.

A másik szólisztikus felvételben Ian Anderson kísérőegyüttesének klasszikus végzettségű gitárosának, a 33 éves Florian Ophalenak adott lehetőséget, hogy klasszikus zenei vonzalmát és rockos gitározását egy szólóban ötvözve megcsillogtassa, Bach d-moll toccatájának crossoveres átültetésében.

Úgy gondolom, úgy stílszerű, ha most szólunk Anderson kísérőzenekarának tagjairól, illetve teljesítményeikről. A gitáros, Florian Ophale, az előbb említett önálló Bach produkciót leszámítva, a koncert egészében igazán finom gitározásról tett tanúbizonyságot, néha talán túl finom is volt játéka, ami nyilván koncepció kérdése is, amennyiben igyekezett alkalmazkodni Anderson sokszínűen is finom és elegáns fuvolázásához. Hasonló erényeket mutatott Scott Hammond dobolása is, mely nemcsak dinamikájával volt példamutatóan ízléses, de ritmikai „összeszedettségével” is. A basszusgitáros David Goodier is remekül „belesimult” a csapat muzsikálásába, amit harangjátékozása is színesített, s néha kifejezetten jóleső színnel gazdagította az Andersont váltó énekes produkciója is. A végére hagytam, pedig talán első helyen kellett volna említeni a  billentyűs-karmester, John O’ Hara egészen kiváló teljesítményét, aki egészen káprázatos zongorázása mellett a szimfonikus zenekart és az egész produkciót nagyszerű ritmikai precizitással fogta össze, s különösen imponáló volt, amikor és ahogyan ezt a zongora mellől, illetve pillanatonként váltogatva a zongorázást és a vezénylést is, maximális tökéllyel valósította meg.

A pécsi Jethro Tull koncert egyik legragyogóbb, összetett katarzist hozó száma, mint már néhány évtizede oly sokszor, az 1972-es Thick as a brick (Tömör, mint egy tégla) című 43 perces koncept album, speciálisra rövidített változata volt, melyben a remek szólók mellett egészen feszes, tökéletes összjátékot is hallhattunk Andersontól és zenekarától, melyhez a pécsi zenekar is tökéletes kísérettel járult hozzá.

A koncert második felének csúcspontját azonban mégis az jelentette, hogy annak zárásaként három egészen katartikusan felépített számot adtak elő az 1971-es Aqualung című albumról, mely már első részében is meghatározó Jethro Tull lemeznek bizonyult: a My God (Istenem), a címadó Aqualung és a Locomotive Breath (Mozdonygőz) című rock történeti örökzöldet, mégpedig a szimfonikus zenekari kíséret által még jobban kiemelve e dalok különleges karaktervonásait is.

Ami pedig Ian Andersont illeti, végezetül itt szóljunk az ő az egész estét „bearanyozó” fuvolajátékáról, gitározásáról és énekléséről. Nos, épp itt a fináléban mutatta fel a maga teljességében klasszikus, jazz és rock fuvolisták játékmódjára is ható egészen különleges hangeffektusok megszólaltatásával világszerte védjegyévé lett fuvolázásának minden szépségét.

clip_image015

De azért ha kellett stílszerűen gitározott is, s többnyire saját szerzeményű dalainak eléneklésében is átvitte a maga állította magas mércét, mely cseppet sem könnyíti meg e gyakran refrén nélküli, különleges szerkesztésű dalok éneklését. Melyhez, ha talán nincs is meg mindig az a magas hangokbeli fény, mint korábban, de mégis a legautentikusabb kivitelezésben hallhattuk e dalokat megszólalni Ian Anderson, a gyakran még most is remekül fél lábon táncoló és fuvolázó rock-mágus előadásában. Aki a szűnni nem akaró tapsokat Bach Bourréjának általa már 1969-ben feldolgozott, ezúttal szimfonikus zenekari kísérettel hallott átültetésével köszönte meg a pécsi közönségnek. Mi viszont azt, hogy ennek a csodás élménynek részesei lehettünk!

Fotó: internet

Kovács Attila
Amtmann Prosper és Bartók Béla Emlék-díjas zenei szerkesztő

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s